A T. HÁZBÓL [máj. 1.]

Full text search

A T. HÁZBÓL [máj. 1.]
Tudtam, mindig reménykedtem én abban, hogy Tischler Vince egykor még nevezetes lesz, de már azt sose hittem volna felőle, hogy lesz idő, amikor ő ugrasztja szét a parlamentet.
Éspedig anélkül, hogy királyi jogokat gyakorolna. Mert ezekkel nem virtus.
Hát úgy volt ez, hogy Tischler Vince nem szokott járni esténkint a »Katakombák«-ba (mert most már ez a tanya, nem a »Kék Macska«), szorgalmasan dolgozgat otthon, a múlt éjjel is készített egy rettenetes jelentést.
Mikor felébredt reggel, megtapogatta magát egész hosszában, hogy meg van-e még. Megvolt. Hirtelen magára szedte a ruháit, melyeket külön gyárban szokott öntetni, s elment újságokat olvasni a kávéházba, hol a kellner mindig a »Slovenszke Noviny«-t teszi eléje legelőször.
Az újságokból megolvasta, hogy Győrben két pandúrt agyonütöttek.
– Milyen szerencse – dünnyögé –, hogy már nem őseink állították fel a csendőröket. Mert akkor most már két csendőrt ütöttek volna agyon a cigányok!
Azután jókedvűen kezdte dúdolgatni:
»Nem ütik a zsandárt agyon,
Sajdaridi rozmaringom, galambom.«
Ezen államférfiúi ötlet, hogy a halasztással íme két zsandárt gazdálkodtak meg az országnak, arra indította Tischler Vincét, hogy egy »pálinkás jóreggelt« mégyen kívánni a honvédelmi miniszternek, hóna alá szedvén az előadói iratokat és a megírt jelentést; az időből úgyis kifutja, mert a Ház még csak egy félóra múlva ül össze, s akkor is először még az adókezelési javaslat két utolsó paragrafusát rágja meg. Eltart az öreg délig is. Hisz azóta már megint pihent erőben van a két nagy szakáll!
Szólt és elindult Rádayhoz, hogy egyúttal aláíratja vele a jelentést is, amit az éjjel elkészített.
Az ajtónálló mérgesen ránézett és megfenyegette:
– Itt tilos a kéregetés! – mondá.
– De nem kéregetni jöttem…
– Pedig leégett embernek néztem az urat, olyan jó síró arca van.
– Jelentsen be őexcellenciájánál.
– Mit mondjak?
– Hogy Tischler van itt.
– Ej, most nem lehet – szólt az ajtónálló elutasítólag. – Majd megigazíthatja déltájban, ha őexcellenciája itthon nem lesz.
– Hogy mit igazíthatok meg?
– Hát az íróasztal megdagadt fiókját.
– Kihoz a türelemből. Nem vagyok én asztalos. Én országos képviselő vagyok. Őexcellenciájának az utódja.
– Hát mért nem tetszett mondani?
Ilyen nehezen jutott be hősünk a miniszterhez. Ki felette el volt foglalva, az újonnan kinevezett tisztek tisztelgését fogadván.
– Elhoztam a jelentést, kegyelmes uram!
– Nem olyan az, mint a leves, Vince fiam, hogy félni kellene a kihűléstől. Majd aláírom… De látod, nyakamon vannak a generálisok.
Vince egy félóra múlva megint türelmetlenkedni kezdett. Hogy így, hogy úgy, a Házba kellene elmenni.
– Nem szalad az el, ne búsulj, majd én is veled megyek, hű mamelukom.
Együtt menni a miniszterrel. Ez is ér valamit! Hátha még nyitott kocsin mennének!
Tischler leült, de nem volt nyugalma, százszor is kihúzta az óráját.
– Már féltizenegy, kegyelmes uram!
– Ühüm! Most körülbelül Földes módosít, ne búsulj.
A kardok ezalatt folyton csörömpöltek kimenet, bemenet. Már maga a miniszter is elunta:
– Ha tudtam volna, hogy oly hosszan tart, kevesebb generálist neveztem volna ki az idén!
Tischler minden neszre megrándult. Feszelgett, fejét vakarta, majd idegesen járt fel s alá. Valami kínos nyomás nehezedett a lelkére. A tót népnek csodálatos előérzetei vannak.
– Ugyan, ne mozogj, jó szolgám, Vince… Hiszen nem lehet ott nélkülünk akasztás!
Lőn tehát, hogy immár tizenegy felé járt az idő, amikor elindulának az országházba, s amerre csak mentek, s ahol csak rozmaring virág nyílt, az ablakokban szép leányfejek mosolyogtak a két siető daliára.
Végre odaértek nagy lihegve, ahová tartottak. Tischler futott előre.
A Sándor utca egész zajtalan.
– Rossz jel – dünnyögé Tischler.
A kapus nem volt ott az ajtóban. A fogasokon egyetlen kalap sem.
Szent isten mi történt?
– Hej, teremőr! Mi van itt? Hová lett az országgyűlés?
– Eloszlottak, kérem alássan!
– Dehát mért oszlottak el?
– Nem tudhatni, kérem alássan… hanem hát úgy hallottam félfüllel, hogy ím mert az excellenciás Tisza úr ideát vagyon a Múzeumban, mind átmentek oda a képviselő urak is vizitbe.
– No, mi baj Vince? – kérdi az előjövő miniszter.
– Elkéstünk, kegyelmes uram! Úgy látszik nélkülünk fogadták el a javaslatunkat.
– Az borzasztó lenne! – szólt Ráday elgondolkova.
De nem így történt, hanem úgy, hagy ma Tisza el lévén foglalva a főrendieknél (meleg nap lehet ott, két nap óta tele van a város jóízű főispáni ábrázatokkal, minden harmadik ember főispán Pest utcáin), előre látható volt, hogyha ő kihúzza a lábát, megint veszedelem lesz.
Lett is. A két hiányzó paragrafust az adójavaslatból hirtelen letárgyalták. Földes véletlenül rekedt lett, Győrffy Pető pedig elérte célját: a »Styx« kiadta az arcképét. Erdélyi embernek elég ennyi!
Tehát a csendőrökről szóló javaslat következett volna, mikor az éles szemű Madarász felfedezi, hogy nini, hiszen se Ráday nincs itt, se Tischler.
– Pap nélkül nem misézünk! – csinálta Madarász a hangulatot.
Szegény jó Bedekovich, ki árván ült ott a piros széken Szapáry mellett, egész fülig pirult erre a nagy szégyenre…
Nem azt szégyellte ugyanis, hogy azok nincsenek itt, hanem hogy ő itt van.
– Nincs előadó. Nincs miniszter! – kiáltozták a szélsőbalról.
Mit csináljunk? – töprengett Szapáry, s felfüggesztetni kérte öt percre az ülést. Addig tán át lehetne üzenni Tiszának a Múzeumba s rnegkérdezni, mi a teendő?
De a felfüggesztésbe se egyeznek bele az ármányos ellenzékiek.
Kelletlenül dörzsölte a homlokát, s szeme révedezve kereste az ajtót, hogy hátha jönnek, hátha jönnek.
Szomorúan sóhajtott fel:
»Hej, csak akkora kis Tisza lenne itt most, mint a kisujjam!«
S íme az isten meghallgatta mindjárt. Felállott Tisza László. Ejnye no, hát él még ő is?
László úr felállott, s merészen kinevezte Csiky Kálmánt a Tischler helyettesének.
S az, mint illő egy igaz mamelukhoz, ha a legkisebbik ura rendeli is, nyomban előugrott, és a mellét verte.
– Igenis, én vagyok a helyettes előadó.
– Hol az írásai? – kiabálták a szélsőbalról.
Nosza egy perc műve volt, összekapkodni a padokról egy nyalábnyi írást (ott volt azok között a mai Pesti Hírlap is), s felmutatni a békétlenkedő tömegnek.
– Itt az akták!
– Ugyan ne szóljon! – zúgtak az elkívánkozók, s a jó öreg Péchy végre is kénytelen volt bezárni az ülést, melynek matériája a Tischler Vince fejében és hóna alatt rekedt.
Hej Vince, Vince! De ünnepelt derék hazafi is leszel te ezért odahaza, hogy most már egy egész nappal később lesznek meg a zsandárok!

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi