A T. HÁZBÓL [máj. 22.]

Full text search

A T. HÁZBÓL [máj. 22.]
No, csakhogy megint itthon lehetek!
Annyira megszoktam már a rendes alakjaimat, hogy most, mikor tíz napig nélkülöznöm kellett őket, s megláttam tegnap az ülést összehívó fehér plakátokat a falon, feldobogott a szívem örömemben.
»No, holnap már leteszem özvegyi fátyolomat«. Mert özvegy voltam őnélkülök. Nem volt kiket szeretnem s kit csipkednem. Még a szegény Akadémiának is nekiestem, csupa szűkölködésből és éhségből.
Csak az az egy vigasztal, hogy míg én sovárogtam utánuk, addig a szegény haza megpihent tőlük.
Most végre itt vagyok, s mintha valami régen látott kedves tájékon futkároznék, hol pajzán gyermekjátékaim folytak le, alig tudok betelni velök.
Elémbe tűnnek az ismerős bokrok, fák és tornyok.
A tornyok ugyan ritkábbak, mint a bokrok, mert bizony, bizony Széll Kálmán is csak harangláb, Éber Nándor pedig csak kútgém. Hát meg a »stb«?
Az egész Ház különben olyan volna most már, mint az olvadó hó tavaszkor: szemmel láthatólag kisebbednék, ha egy kényszer-kapocs össze nem tartaná.
Erre a hónapra nézve ugyanis rosszul csinálta meg Gergely pápa a kalendáriumot.
Vagy előbb lett volna a pünkösd, vagy később, csak éppen akkor ne, mikor a havi napidíjakat szokás kiutalványozni. A mennyei tüzes nyelvek roppant messzire tolták ezt a napot.
S ez a leendő nap nem ereszti szét a t. Házat, hanem mint az enyv a forgácsdarabokat, odaragasztja őket a helyeikhez.
Gergely pápa kegyelméből tehát elég népes ülés volt. Mentelmi ügyeket intéztek el. Három emberre vicsorítja fogát odakünn a törvény.
Az egyik a »szörnyű Iván«, a pozsonyi hős, a másik a legyőzhetetlen Istóczy Győző, a harmadik pedig a legyőzött Pázmándy Dénes.
Iván maga is bent ült. Neki csak kismiska az, kiadják-e vagy nem? Mégis kipked-kapkod a fejével, s olyan ideges, mintha csak a moszkvai koronázásra készülne.
Mellette Rohonczy Gida ül. Gida a szélsőbalon!…
Gyönyörködve nézi Csanády bácsi, mint a jó gazda a piros kukoricacsövet, mikor kiakasztják a hijun. Mert ez egy tiszta ajándék Tisza Kálmántól!
Szegény Iván. Jóformán szó nélkül hagyják vérzeni. Bezzeg nem így Istóczyt.
– De már olyan nincs! – morogja a kemény Szalay Imre. – A »zöld könyv« kötelességeket szab rám.
S elindítá eszméi jachtját a nyilvánosság tengerére.
– Uraim! – mondá többek közt. – Sajtóvétségért nem volna szabad kiadni senkit, ha az nem a becsület ellen irányult. Kossuth Lajos úgy értelmezte a sajtószabadságot, hogy meg lehet írni mindent, ami igaz…
– Ohó! Csakhogy az nem igaz, amit mondasz. Mert azt nem Kossuth mondta, hanem Deák – vágták közbe a körülötte ülők.
– Hiszen most még nagyobb sajtószabadság van – dünnyögé Szapáry Gyula, ki épp erre a szóra lebeg be a büféből –, mert most a nem igazat is meg szabad írni.
Ez a hibás idézés arra bátorít fel egy zsurnalista képviselőt, hogy kihívja a környezetét a folyosóra, hol ma nincs senki, csak Lónyay Menyus tipeg ott hajdani emlékektől körülrajzva.
– Gyertek, gyerekek, elmondom nektek – beszéli a vén zsurnalista –, hogy jártam én egyszer, körülbelül tíz év előtt, amiért rosszul idéztem valamit.
– No, hát hogy jártál?
– Hadtani cikket írtam, a Pulszky Guszti »1848«-ába. Ebben aztán megírtam, hogy az olasz hadsereg a leggyávább. Mert éppen ez passzolt bele a kontsrukcióba. De hogy erősebbé tegyem az állításomat, hozzá tettem, hogy Kossuth nézete is ez. Hát harmadnapon beállít egy hegyes szakállú, fehér mandzsettájú úr a redakcióba, s kérdi, ki írta azt a cikket.
»Én írtam« – mondám.
»Hol vette ön ahhoz az adatokat.? Hát csakugyan mondta azt Kossuth?«
»Hogyne mondta volna – felelém merészen. – Ön csak nem teszi rólam fel talán, hogy az ujjamból szoptam. És végre is, uram – folytatom felfortyanva –, minek köszönhetem ezt a szertelen kíváncsiságot? Kihez van szerencsém?
»Én az olasz konzul vagyok«.
»Hm! – szóltam meghökkenve. – És kérem, mi célból kérdi?«
»Egyszerűen azért, hogyha Kossuth ezt mondta, azon országra, amelyben él, szükséges lesz erre figyelmeztetni a kormányomat.«
»Ez már más – dadogtam elsápadva. – Így már bevallom önnek, hogy Thiers mondta az idézett szavakat.«
A konzul elmosolyodott, s ezóta talán nem veszi komolyan az idézeteket, de ha idézek, annál komolyabban veszem én… no, mert már nem vagyok zsurnalista.
———————————————————
Amíg Szalay beszélt, s amíg Szalaynak bólingatott az öreg Urbanovszky (mert Urbanovszky már évek óta bólintgat minden beszédre), addig a függetlenségi párt zömében megint megszületett egy hadi fortély.
Hogy valahányszor felszólal a Verhovay frakció, mindig fel kell kelni egynek a párt közül, s úgy tettetni magát, mintha eddig még függetlenségi ember nem adott volna hangot.
Hallhatatlanná kell őket tenni! – ez az új jelmondat.
S ha arról van szó, meg nem kell hallani valamit, erre a legalkalmasabb Herman Ottó.
Herman Ottó beszélt Szalay után a Ház kitörő helyeslése között, szellemmel… és hévvel, hellyel elmésen.
Elmondta azt is, hogy mikor a 48-diki mozgalmak idején Nyáry Pál akart felszólalni, rákiáltott a dadogó Sükey:
»Eláll! Nem kell most az okos ember!«
S csodálatos, mégis azt sütötte ki beszéde további folyamán, hogy Istóczyék sohasem fognak forradalmat csinálni a zsidók ellen.
Egyebekben pedig maga Herman is olyan okosan beszélt, hogy egy-egy Sükey (mert van ám sok Sükey a Házban) majdnem bele kiáltott:
»Eláll. Ebben a kérdésben nem kell az okos ember.«
*
Az ülés különben igen rövid volt, amit a jól táplált előadónak, Dánielnek lehet köszönni, ki olyan sebesen beszélt, mint Szana Tamás, s olyan keveset, mint Tacitus.

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi