A T. HÁZBÓL [dec. 5.]
A T. HÁZBÓL [dec. 5.]
Egyszer Solymosi, a Népszínház ismert tagja kérdeztetvén, milyen a Népszínház premierje, a következőleg ismertette a színen levő darabot:
– Bájos jövés-menések vannak benne!
Hát ilyen bájos jövés-menések voltak ma a Házban is.
A Ház olyan volt, mint egy színpadi hadsereg, hol kivonult, hol bevonult az illető szónokok szerint.
– Vuchetich! – kiáltá a jegyző.
S ez annyit jelentett, mintha azt mondta volna: »jöjjön be a folyosó!«
A folyosó bejött, mert Vuchetich horvát. Egy horvátot hallani mégis valami. Ha egy szerecsen szónokolna a Házban, még a beteg képviselők is jelen lennének.
– Czirer Ákos! – szólítja a jegyző.
A folyosó kivonul. (Czirer nagyon fiatal ember!)
– Domahidy István!
A folyosó bevonul. (Mert Domahidyról el van terjedve, hogy a javaslat ellen fog beszélni.)
– Turgonyi!
A folyosó kivonul. (Hallgatni ezüst, de Turgonyit hallgatni csak réz.)
– Törs!
A folyosó bevonul. (Hallgassuk meg Kálmánt! Hiszen ő a legkedvesebb képviselő!)
– Szapáry!
A folyosó kivonul. (Na hallgassuk meg a kegyelmes riposztírozásait, mert még el találjuk hinni, hogy a javaslat kártékony!)
Egyszóval az egész parlamenti apparátus folytonos mozgásban volt.
Az elnöki csöngettyű örökké rezgett, sikított és riadozott.
A mamelukok, akik a büfében vidám beszélgetés közt itták a sherryt, soha meg nem szűnő trémával ügyeltek, nehogy valahogy itt érje őket a szavazás.
A legnagyobb része náthában szenved; akik nem náthások azok rekedtek.
– Egyetlen szót sem vagyok képes kiejteni – panaszkodik hörgő susogással Szerb György.
– Pedig különben felszólalnál a javaslat ellen ugye? – mondja gúnyosan Bánhidy.
– Mégiscsak borzasztó, amit ez a Domahidy István csinál! – jegyzi meg egyes éppen odaérkező míderes úr megbotránkozott arccal. – Két esztendeig rendesen velünk szavaz tüskön-bokron, a harmadik esztendőben aztán odacsap az ellenzékhez!
– Hogy lehet emiatt panaszkodni? – pirongatja Pulszky Ágost. – Hát nem elég nektek három esztendőből kettő?
Majd odajön kisvártatva a büfébe az öreg Pulszky is örökös elevenségével és friss kedélyével.
A galopinok egyre jönnek-mennek, híreket hozva a terem belsejéből.
– Prónay Gábor beszél.
– Ki ellen?
– Mindnyájunk ellen. Azt mondja, a »t. Ház«-on kezdjük a takarékosságot, ne nyissuk meg az üléseket a hónap utolsó napján, hogy a hónap első részére is kivehessük a fizetést, és ne rekesszük be az üléseket a hónap első napján, hogy a hónap következő részére is kivehessük a napidíjakat.
– Könnyű neki beszélni az acsai uradalommal a háta mögött.
– Nem kell neki hinni, mert lutheránus – jegyzi meg tréfálkozva Pulszky.
– Mért bántod a lutheránusokat, Feri bácsi?
– Mért? Mert szeretem őket, mert ügyesek, mert mindenből ki tudnak siklani. Még a kínai mikádó követe sem tudott rájuk mondani semmi rosszat, pedig legtöbb rossz van bennök.
– Miféle követ volt az?
– Hát a mikádóé. Te semmit sem tudtok! Elmondom. A kínai mikádó elhatározta, hogy nagyszabású reformokat létesít az országban, de ha az institúciókat megváltoztatja, egy füst alatt jó lenne reformálni a vallást is. Elküldött tehát egy ügynököt avégből, tanulmányozza ki a vallásokat. A szerencsétlen ügynök legelsőbben idejött Magyarországra, s nemsokára egy ilyen jelentést küldött haza a mikádónak. Guszti, gondolom, olvasta is. De kínai nyelven csak Károly tud.
– Mi volt a jelentésben, Feri bácsi?
– A jelentésben az volt, hogy van itt egy vallás, amelynek van egy csalhatatlan embere. Ez a katolikus vallás! Egy csalhatatlan ember sokat érne Kínában is. Ez a vallás is jó volna, de egy hiba van, a csalhatatlan ember nagyon messze lakik innen. Van azonban itt egy másik vallás is. Ezt úgy hívják, hogy kálvinista vallás. Ez csak az igazán ajánlható, mert ennek meg minden embere csalhatatlan.
A Vuchetich beszéde azonban, mely gazdagon van kispékelve zajjal, szenvedélyes felkiáltásokkal, derültséggel, »Úgy van«-okkal és »nem áll«-okkal, egy kissé szétsprengolja a büfét is.
A bájos Irma kisasszony, ki a sonkaszeleteket adja és az arany nedűket öntögeti, egy ájtatos fohászt bocsát az egek urához, hogy bár csak örökké Kőrösi Sándor beszélne: ekkor mindig népes a büfé.
S ez meg is lett nyomban hallgatva a magasban annyiban, hogy Thaly szólalt fel.
De ezzel nem helyezhető egy kategóriába Törs Kálmán szónoklata, ki utána egyikét mondta a legszebb, legátgondoltabb beszédeknek, mely sehol sem csapott ki a tárgyilagosság medréből, s mely mégis kereken, magvasan emelte ki a hárommilliónyi adóemelés szükségtelen voltát.
A Ház már ekkor ki volt merülve, de mégis figyelmesen hallgatta Törsöt, ki az egykori diétai követek fajtából való. Még csak ősz hajszálak, nagy has és egypár homlokránc kell neki, hogy a szélsőbal Szontagh Pálja legyen. No meg, meg kell tanulnia tarokkozni! Az ő nyelve olyan, mint a spanyol kard. Már ti. mint a spanyol kard felirata: »Ok nélkül meg ne mozdíts, s becsülettel tégy a hüvelybe!«
Hanem a hangja nem peng olyan jól, mint a spanyol acél. Gyenge, alig lehetett meghallani.
– Szépen beszél ez a Törs – jegyzé meg Rónay János. – Kár, hogy a hangja kicsi.
– Furcsa! – vág közbe Odescalchy Gyula (klub néven a hercegi Perikles). – Hát mért nem ereszti ki?
– Hogyhogy? – tudakozódik a pirospozsgás Szentiványi Árpád (klub néven a halvány Cassius).
– Hát úgy, mint Besze János, aki elkezdett egyszer Esztergomban a Duna-parton az összegyűlt húsz választójához szólani, halkan csendesen. A népek ezalatt folyton gyűltek. Egyszer csak körülnéz, látja, hogy vannak vagy kétezeren. Nosza, a mi Jánosunk – s mint ő szokott vele dicsekedni – legott kieresztette, aszongya, a hangját négyezer fülnek erejéig.
