A T. HÁZBÓL [nov. 21.]
A T. HÁZBÓL [nov. 21.]
Szép novemberi nap volt, a folyosókon derült fény ömlött be, a Házban nyugodt békés hangulat uralkodik.
– »Ébred a vásár!« – mondja Bánhidy, amint kezdenek gyűli a Ház ritkább hollói. Széll Kálmán az örökösen egyenlőtlenül elgyűrt nadrágjával, ősz költőnk, Jókai Mór, Ugron, a leendő erdélyi fejedelmi ház ükapja és a többi meg a többi nagy alakok…
A folyosókra egypár nehéz csizmájú választó érkezik tudakozódni:
– Itt van-e Becker?
– Nincs ilyen nevű képviselő! – mondják a képviselők.
– Dehogy nincs kérem, hiszen mi választottuk meg.
A szőnyegen levő kérdés lassan, nehézkesen indul útjára, mely kétségtelenül hosszú lesz, de nem unalmas. Hiszen ez a tárgy az olajos korsó!
A karzat ma is tele van eladó leányokkal és vásárló ifjakkal. Csak a mágnáskarzaton ül néhány podagrás főispán, akikről már nem lehet föltenni, hogy megházasodnak, s akik szomorú ábrázattal hajtják egymás előtt.
– Nyugtalan kérdés!
Előttük ti. kétféle kérdés van: a »nyugodt kérdés«, amit a főrendek magoktól szavaznak meg és a »nyugtalan kérdés«, amelynek eldöntésére a főispánok rendeltetnek fel.
Biz azért még Pestre kell jönni egyszer!
Ott láttuk köztük a montenegrói fejedelem öccsét, szép szőke fiatalembert, távolabb Szécsen Antalt, nyírott kefe bajuszával s kendőbe csavargatott nyakával, amint örökké bólintgatott, izgett-mozgott a beszédek alatt, mint egy karmester, tökéletes hasonmása volt Kraxelhuber Tóbiásnak. Szécsenre nézve egy betanult zenekarnak látszott a tisztelt Ház, amit az izgékony kapellemeister igazgat és vezényel.
Éles Henriknek adatott meg az isteni gondviselés ama kedvező kegye, hogy ő lehetett az első.
Éles Henrik csak stimmelt, azután kezdődött csak a tulajdonképpeni zene.
Langymelegen beszélt, s volt benne az a nemes arisztokratikus tempó, hogy a feltálalt csirkéből a legrosszabb részeket vette ki tányérjába. Azazhogy a jobb gondolatokat nem szedte el az utána következők elől.
Mikor bevégezte, valaki felkiáltott a jobboldalról.
– Halljunk élesebb embert!
Irányi Dániel jött. A veszedelmes téma a legnagyobb erényeket is próbára teszi. Irányi beletévedt a kanapén levők és a földön levők különböző felfogásának magyarázatába.
A Ház fiatal tagjai megértették és méltányolták. Szép az a courtoisie az egyes pártok emberei közt, hogy egymást meghallgatják. Ha Irányi beszél, az illedelem azt hozza magával, hogy minden szélsőbali ember eldobja a szivarját, s helyén teremjen, a kormánypártiak pedig mennek kifelé. Ha jobboldali kapacitás szónokol, akkor megfordítva történik.
Legjobbak a »közönséges ember«-ek szónoklatai. Ezek azok a Házban, mint az emberi organizmusban a lélegzetvételek. Amiből önként folyik, hogy a Ház sokszor és sűrűn vesz lélegzetet.
Ilyenkor künn van az élet a folyosón, melynek balrészén az örök vidor Szalay Imre adja a szóbankot.
Sok baja van vele a szegény Istóczynak, ki ma egy padon tartott pártkonferenciát. Ott gyűltek össze körülötte az összes antiszemiták, itt van Iván Pozsonyból, Ónody Géza Szabolcsból, Széll György Csanádból. Tárgy: Vadnay Andor sanszai Kecskeméten.
Mind komolyan veszi a dolgot, csak Szalay nem, ki ma is átnyújtott az antiszemitáknak egy tíz tag által aláírt tréfás végzést.
»Miután önök nem tartoznak a szélsőbalhoz, mert a szélsőbal zsidópart, ezennel felszólíttatnak, hogy üljenek át a szélsőjobbra«.
A jobboldali folyosó habitué-i nem szívesen jönnek át a balfolyosóra, mert hogy itt nyersebb is a levegő. Suttogó beszéd, halk eszmecsere folyik amott, vidám nevetés, diákos hangzavar harsog emitt!
A nagyurak füleit sérti az ilyen. Szóba állni pedig a balfolyosó embereivel valóságos veszedelem.
Báró Wodiáner Béla mondta arra menve Komjáthyhoz:
– Szervusz, drusza! Hogy vagy? Úgy-úgy, mi dupla druszák vagyunk!
– Hogyhogy?
– Hát úgy, hogy én is Béla vagyok, te is Béla, s azonfelül Komjáthot én bírom.
– Igaz, de a Komjáthy név mégiscsak az enyim.
De már bevégezte odabenn beszédét Irányi Dániel, s újra hangzik a jobboldalról az előbbi hang: »Még élesebb embert!«
A régi jó öreg Horváth Boldizsár emelkedik fel Falk háta mögül. Bizony derekasan megőszült már, mióta utoljára láttuk a 67-iki minisztériumot ábrázoló képeken. Csak a pápaszeme van meg és a régi kellemes szívbe lopózó szelíd hangja.
Mély figyelemben hallgatta a Ház a szép beszédet, mely formailag és eszmeileg is méltó volt a liberalizmus e nagynevű képviselőjéhez.
Jólesett végre egy beszédet hallanunk, melyből nem hiányzik a szín, a zománc sem, de amelyben hús és velő is van.
Ő is, mint Irányi, kevésnek és rossznak tartja a benyújtott javaslatot, de szívesebben fogadja el a keveset is, mint a semmit.
Éljenzés kísérte szavait, s a miniszterelnök volt az első, ki odabicegett hozzá gratulálni.
Most megint szélsőbaloldali szónok következett, Győrffy Géza, akinek a beszédjében csak az volt érdekes, hogy reméli Paulertől, miszerint a javaslathoz köti a tárcáját.
– Hogy kötné? – kiáltott fel elég hangosan Szalay a szélsőbalról. – Hiszen antiszemita!
Ezalatt Prileszky Tádé elszontyorodott arccal ült ki a folyosóra, s ott egy kört gyűjtvén maga mellé, így beszélt:
– Bolond világ ez! Hiszen csak én mondhatnám el, ami a begyemben van. El is mondanám, ha az az átkozott pártfegyelem nem volna. Az szorítja a gégémet, nem tudok egy szót kiejteni.
– Aztán mit szólanál, ha mernél?
– Csak nehány szót, csak ezt:
»Tisztelt Ház!
Az eddigi szónokok mind azt mondják, hogy a javaslat nagyon rossz, tehát elfogadják.
No hát én azt mondom, hogy a javaslat nagyon jó, tehát el nem fogadom.
Bolond ember az, tisztelt Ház, aki azzal akarja a népet boldogítani, ami a népnek nem kell. Alázszolgája.«
– Bravó, Prileszky bácsi!
– No hát! Ez az én hitvallásom.
Most azután az eklézsia jött.
– Mind hű és hazafi – mondta rájok Horváth Boldizsár –, de nem mind szónok.
Szónok csak egy van köztük: Göndöcs.
Csakhogy Göndöcsig még meg kellett hallgatnunk Lesskót az ő zamatos tót dialektusával.
Lesskó kitárta tudománya tárházát.
S elmondá a házasságról való ismereteinek elméleti részét. S ezek között specifikusan azt is, hogy a rómaiaknál mit csináltak a házasulandó felek a házasság előtti napon, mit csináltak a házasság napjának reggelén és délutánján, továbbá a házasság utáni napon…
Egy maliciózus ember meginterpellálta a főtisztelendő urat:
– Nem tetszett, kérem, valami időpontot kihagyni?
Lesskó után Miehl Jakab, majd Göndöcs és Roszival következett. Mind a javaslat ellen.
– De hol veszi magát ez a sok pap? – tűnődtek a miniszterek.
– Hát még Magyar János? Annak se kell a polgári házasság?
– Azt nem tudom, hogy mi nem kell neki, hanem azt tudom, hogy mi kell.
– Mi?
– Hát a veszprémi kanonokság. – Ez talán Trefort mondhatta.
Még hátra van a Göndöcs beszéde. Azon töprenkedem: írjak-e, ne írjak-e róla?
Nem, nem írok! Hisz az egész maga egy karcolat. Sokkal elevenebb, sokkal derültebb, mintsem vétek ne lenne megrövidíteni s megakadályozni az olvasót, hogy egész terjedelmében olvassa át.
Falrengető hahota fogadta hatalmas, öblös kifejezéseit s nagyszerű gesztusait.
S fönséges humor volt abban, mikor egy negyedóráig mocskolta a zsidókat, s akkor egyszerre fölkiáltott:
– De én nem vagyok antiszemita, tisztelt Ház!
