A T. HÁZBÓL [okt. 9.]

Full text search

A T. HÁZBÓL [okt. 9.]
Vannak a tisztelt Háznak játszi napjai, amikor még Éles Henrik is édesen meghallgatott orátor. Vannak játszi napjai, mondom, amikor még a Gury erkölcstana is érdekfeszítő téma.
De a nagy témákhoz nagy alakok kellenek. A »Ház« óriási mértéket alkalmaz szónokaira ilyenkor.
Ki kellene függeszteni az elnöki katedrára nagy betűkkel:
»Kis emberek most meg nem hallgattatnak«.
Triccs-traccs folyik a padokban, míg a kisebb szónokok kiadják a mérgüket. A tisztelt Ház fele náthában és borzasztó köhögési rohamokban szenved. S mintha a torkukat kezdené csiklandozni az unalmas szónoklat, egyszerre krákogni, prüsszögni, köhögni, ásítani, nyújtózkodni, izegni, hánykolódni kezd az egész törvényhozó test, úgyhogy valóságos macskamuzsika mellett beszélnek a kisebb kaliberű emberek.
Pedig ezeknek is van ám mondanivalójuk néha-néha; mert hiába Magyarország az a föld, ahol bővében vagyunk az originális tehetségeknek.
Itt van, teszem azt, Polónyi Géza. Addig-addig gondolkodott, hogy miképp kellene nyélbe ütni a Monarchia békéjét, s miképp kellene behozni a horvátokat újra a Házba, hogy kitalálta, miszerint le kell tiltani az ötforintos napidíjakat.
Ez volna az igazi nemzeti bosszú. Polónyi az életből meríti érveit. Ő ennél nagyobb büntetést nem ösmer. Letiltás, végrehajtás, ez cseng-bong az ő fejében. Letiltás, végrehajtás! Ezzel el lehet igazítani mindent, mindent a világon!
Felbosszantotta ez a csizmadia politika Csernátonyt. Egy gentleman nem tűrhet ilyet. S dacára annak, hogy a tarka kabátja volt rajta, (mert a tarka kabát csak folyosói diskurzusokra való), mégis felállt, s mint mindent, amit ő csinál, bizonyos eleven formába öntötte.
– Azt kérdem az elnök úrtól, megüzenték-e a horvátok, hogy nem vesznek részt az üléseken?
Az öreg Péchy zavarba jött:
– Nem üzent nekem egy lélek se.
– No, hát csak ezt akartam mondani.
Polónyi nagyot bámult ezen az epigrammán. A Ház mosolygott. A karzat nem értette. Hanem azért ez volt ma a legkedvesebb, legpikánsabb incidens.
Azután Orbán Balázs mondott csinos beszédet, mialatt megkívánták a képviselők a dohányzást, s kijöttek a folyosóra.
Tiszát valami deputáció nyomorgatta a miniszteri szobában: bizonyosan hoztak valamit, és nem kértek, mert csupa jól táplált kövér hazafi volt, s akinek e tekintetben már praxisa van, az jól tudja, hogy a kéregető deputációk rendszerint sovány egyénekből állanak. Ezeknek, ha kell is valami, hát bizonyosan külön törvényszék vagy telekkönyv s több efféle.
A folyosói élénkség némileg ellensúlyozza a felhős borongós időt, mely nyomasztólag hat a kedélyekre.
Tarkábbnál tarkább csoportok járnak fel s alá, itt-ott megállva valamely fülkében. Egy-egy tréfa röppen el néhol, másutt gúnyos szó vagy incselkedő kifejezés. Apáthy két cisztercita főpapot tart elokvenciával, kik talpig fehér szőrtalárjukban festőileg néznek ki.
Lükő azzal bosszantja a szabadelvűeket, hogy azért tették meg jegyzőnek a tót Zsilinszkyt, hogy a horvátok kibéküljenek. Odescalchy Artúr »csángó értekezletet« toborz délutánra, ahol megint építenek néhány légvárat téli szállásul az ittmaradt csángóknak.
Egy szelíd kormánypárti öregúr magyarázza hallgatóinak, hogy a horvátok közt a legderekabb hazafi Joszipovich, azt agyon kellene ütni és pulverizálni, s aztán egy-egy kávés kanállal beadni belőle minden horvátnak, hogy tanulja meg abból, mi a tisztesség.
Helfy (ki gyanússá teszi magát azzal, hogy sokat barátkozik Tiszával a folyosón) azt mondja, hogy a horvátok nagyon vitézül viselik magukat. Hanem hát könnyű nekik hősöknek lenni. Mivelhogy úgy voltak, mint a középkori bűnösök, akiket a halálos ijedség elszenvedésére ítélt a bíró, de megmondta nekik előre:
»Gyerekek! kutyabajotok se lesz, hanem hát mégis úgy teszünk veletek, mintha főbe lőnénk. A katonaság kivonul, a szemeteket bekötik, a pap megimádkoztat, s a lövés eldördül, mintha kivégezni akarnának, de hát ez mind csak tréfa«.
Természetes, hogy az ilyen kivégzendők keményen viselhetik magukat…
…De menjünk be a folyosóról, Orbán bevégezte (hála istennek), Horváth Gyula következik. (Uram teremtőm!)
Horváth Gyula mint szónok.
A »vizek istene«, mert így nevezik barátai, fekete szalonrokkot öltött reggel, és fehér nyakkendőt kötött, beletűzvén abba az arany disznófej-melltűt, ami a szerencsének kiforszírozását jelenti.
Horváth Gyulának az a szerencsétlensége, mint minden erdélyi embernek, hogy nem azt beszéli, amit ő gondol, hanem azt igyekszik kitalálni, hogy mi az, amit a többiek nem gondolnak.
Ha Horváth Gyula azt mondaná és úgy mondaná el egyszer a beszédjét, ahogy az »Angol királynő«-ben szokott beszélni az ő társasága előtt, mindenki megbámulná mennyi zsenialitás van benne, mennyi új oldalról fog föl minden dolgot.
Az ő tehetsége hasonlít azokhoz a képárusokhoz, akik vacsora közben megállanak az asztalunk előtt, s elkezdik sorba végiglapozni a kép-csomagjaikat. A képek tarka változatban elvonulnak előttünk, s mi abban oda bökhetünk valamelyikre, hogy »ezt választom magamnak«.
Ha ő felvesz egy tárgyat, meghömpölygeti elméjében, s száz alakban veti fel elénk… majd ezt, majd amazt az oldalát látjuk. Ő nem állítja meg sehol judíciuma erejével, hanem folyton forog és forog odább gazdag és meglepő alakzatokban.
Ez Horváth Gyula.
Nem lehet oly tárgy, hogy őt abban érdekes nem lenne meghallgatni, s nem lehet olyan zseniális fő, melynek látkörét egyben-másban ne tágíthatná a Horváth Gyula őserejű talentuma.
Hanem beszélni nem tud, ha nem cigarettázhatik, s ha nem körben ül előtte a kompánia, s barátságos pohár nincs az asztalon a szeme előtt.
Vontatottan ejti ki a szavakat, ilyenformán: Ezek… után… miután… Zágrábban. Minden egyes szót úgy mond ki, hogy a pont is ott látszik lenni mögötte.
Voltak azért beszédjében igen szép és figyelemre méltó észrevételek, de amelyeket nem színezett ki eléggé; különösen a Szilágyi ellen irányuló polemikus megjegyzései sikerültek, s szónoklatának az a része, melyben azt fejtegeti, hogy most már megfékezett elemekkel van dolgunk, s látván, hogy a rájuk mért törvény nekik terhes: annak a szigorán miért nem enyhíthetnénk?
De a »tisztelt Ház« már szórakozott volt, s nem figyelt oda. A szónok körülnézett, látta, hogy az emberek egymással csevegnek. Apponyi, a következő szónok keresztül-kasul jár a mediumon, s gyűrűbe hajlik itt-ott beszélgetni. Tisza is kimegy: valami új deputáció szólítja. Szapáry hátrahajlik a petrifikált mamelukokkal diskurálni. A kálomisták közt híre terjed, hogy Török Pál meghalt… a gyászhír terjed padról padra, s még ehhez az a malőr… vagyis inkább szerencse, hogy a fölgyógyult ifjabb Ráday (az én kedvenc miniszterem) belép a terembe. Sietnek neki gratulálni. Egy nagy tenyérnyi fekete Deák-flastrom van a nyakára ragasztva. (Ez az első emlékeztetés rég ideje ebben a házban a szegény öreg Deákra.)
Az emberek elkezdik egymást lökdösni: »Ninini Ráday Gida felépült«.
A szónok ezalatt folyton beszél, de mindig vontatottabban:
»De hát ki az ördögnek védelmezzem én a kormányt, ha senki sem hallgatja?«
Révedező szeme keresi a figyelőket. Hol van Aldsi? Még az is nagyon messze ül!
Siet hát ponthoz jutni. Mialatt fehér zsebkendőjét gordiuszi csomóra gömöríti össze a markában.
A szolga behozza e pillanatban kiszáradt torkának emelésére a vizet és a cukrot.
Ott áll már előtte a pohár – de hasztalan… minden késő… szárnyai összecsapódtak.
Éppen akkor fordította fel a címerpajzsot beszédje fölé: – »a miniszterelnök határozati javaslatát elfogadom«.
Utána a habarékpárt kezdett virtuskodni.
Pulszky Ágoston, majd Apponyi Albert beszélt. Ez utóbbi mély csendben. A Ház ki volt már fáradva a figyelmetlenségben, s gyönyörködve hallgatta Apponyit, ki mai beszédjével még tán Szilágyi Dezsőt is túlszárnyalta. Kerek volt, alakilag és tartalmilag mintabeszéd, s olyan pompásan, annyi hévvel elmondva, hogy még Apponyitól is meglepte a Házat. Az ellenzéki padokban viharos helyeslések zúgtak fel sűrűn, a főrendiek karzatán, hol egy csomó mágnás ült ma, nem győztek bólongatni az egyes poentírozott helyeknek. (Hja, a kék vér mégiscsak kék vér!). A karzat szép hölgyei aláhajoltak. A miniszterelnök keze idegesen futkosott a plajbásszal, a Szapáry hosszú hajából pedig egy tincs lecsúszott a homlokára, s úgy nézett ki ott, mint egy szomorúfűznek a lehajló lombja.
Mikor Apponyi elvégezte, dörgő éljenzés hangzott fel, a jegyző pedig olvasta a szekvenst.
– Polit Mihály!
– Hagyjuk holnapra! – szólt Polit, látván, hogy Apponyi után nehéz a figyelmet lekötni.
De a Ház nem engedte.
Én meg azt mondom, hagyjuk el a Polit beszédét örökre.
Az olvasó tudom meg fogja engedni.
 

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi