A TISZTELT SZOLGÁK
A TISZTELT SZOLGÁK
(Karcolat az üres Házból)
[nov. 26.]
Ma ugyan nem volt ülés, mert a hetedik napon hadd pihenjenek az ország elméi.
A tisztelt Ház néptelen és üres. A ruhafogasok is üresek.
Tót napszámosasszonyok a Ház pokrócait porolják, és a pókhálókat szedik le a falakról.
A díszruhás kapus leveti a bozontos bundát, és leveti arcáról a zordon méltóságot. Most ő is csak ember, s maga köré gyűjtve a pongyolába öltözött szolgákat, megbeszéltetnek a hét történetei, s feltálaltatnak, mint friss étkek, a politika hulladékai.
A szolgák, akik többnyire szélsőbaloldaliak, igen sok olyan dolgot vesznek észre, ami a kapacitások figyelmét elkerüli.
Csodálatos hangulatot kelt az üres terem, hol tegnap még annyi élet és pezsgés volt. Hát a folyosók, mint valami elhagyott sikátorok: pedig mennyi jó élc pattan itt el napközben.
Csak tegnap is milyen pajkosság engedett meg magának nagyságos Kármán Lajos úr, mikor nagyságos Dániel Gábor urat megszólította:
– Hogy vagy Tölcsváry Gedő? – mondja neki Kármán.
– Köszönöm, Dávidházy Andor. Mind a ketten igen jól vagyunk eltalálva.
A tegnapi feszességnek semmi nyoma; még a miniszteri szoba kuruc arcú, öreg ajtónállója is rágyújt a makrára, és elveti magát a nádfotelben otthonosan.
– Hej, komám, komám, mégiscsak derék gyerek ez a hosszú derekú Apponyi Albert: ennek nem kell a zsidó lány!
– Jobb szeretném pedig sógor, ha csak a zsidó lányok kellenének a grófoknak!
– Azt mondják az Apponyi méltóságáról, hogy a papok embere.
– Nem lesz az igaz.
– Mindegy az, gyerekek! Mert ha a politikában azt mondják valakire, hogy részeg, hát az csak siessen lefeküdni, ha józan is.
Egy ilyen Ház nélküli napon jártam valami okból az irodában. A folyosón a szolgák kártyáztak nagyon zsíros kártyával.
Azt mondja az egyik:
– Nem ártana már egy jobb kártya… ez már veszettül ragad.
– Mért nem szerez kend valahonnan?
– Ugyan honnan?
– Hát van a képviselők kabátzsebében bizonyosan.
Mikor tegnapelőtt Szilágyi paskolta Tisza miniszterelnököt: azt mondja az egyik bekukucskáló szolga, kinek olyan prakszisa van már, hogy kívül a folyosón ki tudja olvasni az emberből a belül elmondandó beszédjét:
– Verik a főexcellenciát?
– Ugyan ki ver? – kérdi a másik félvállról.
– Szilágyi nagysága.
– Hum! Árt is az annak? Úgy fél az attól, mint az üllő a kalapácstól. Kalapálhatja azt ítéletnapig!
Literátus ember se bírná szebben kifejezni a miniszterelnök nagy hatalmát.
