A T. HÁZBÓL [márc. 2.]
A T. HÁZBÓL [márc. 2.]
Nemsokára elkezdődik az ipartörvényjavaslat (vidéki kirándulások), aztán a kis üstök és a nagy katlanok közti harc fog kiütni. S valóban a szesz lesz legméltóbb befejezése a mostani parlamentnek, mert a természetben nem lévén ugrás, a szesz-disputáról könnyen át lehet menni a szeszkapacitációra: a választásokra.
Mindezek igen nagy harcok lesznek, ha ugyan marad még akkorra harcoló ember.
Mert rossz jelenségek mutatkoznak a vidéken. Míg itt ül s tanácskozik az öreg Ház, azalatt a kerületekben lázas nyüzsgölődés közt kezd alakulni az új Ház.
A tarka pokróc, mellyel be van fedve a tanácskozóterem talaja, és a folyosó mozogni látszik az itt levő képviselők lábai alatt.
Mindenki érzi, hogy otthon ezalatt a vetés veszélybe juthat…
Még egyszer se volt ilyen bolond világ. Eddig legalább engedték, hogy minden ember levethesse nyugodtan a ruháját, mielőtt kimúlik, s csak azután jött elő a kérdés, hogy ki öltözzék bele a ruházatba. Most máris osztozkodnak a mandátumokon, s megéljük a kerülethajhászásnak azt az utálatos következményét, hogy a Házat nem fog kelleni szétoszlatni, hanem magától szétszalad ijedten a mandátuma védelmére.
Erdélybe már is tucat számra szállítja a vasút a »talajelőkészítők«-et.
Mert Erdélynek kettős szerepe van Magyarországon.
Csernátony csinálta azt a pompás tréfát Erdélyre, mikor kérdezték tőle, hogy mi ér Erdélyben a legtöbbet.
»A vasútja, amely Magyarország felé visz.«
Három esztendeig csakugyan ez a vasútja a legdrágább kincse: Erdélyből özönlenek be rajta szerencsét próbálni Magyarországra, s a szerencsének valóban mintha gondja lenne az erdélyiekre.
De minden harmadik évben aztán megfordul a szerep. »Magyarországnak kezd nagyon értékes lenni az útja, mely Erdély felé megy.«
A szerencsekeresők innen tódulnak a kies bérces hazába. Egy kis mandátum ott könnyen akad. Kár, hogy nem nagyobb ez az Erdély, s különösen kár, hogy a medvéknek is nincs voksuk!
Kéz kezet mos. Valaha Erdély adta Magyarországnak a hősöket, most mi adjuk Erdélynek a malelukokat!
A mai ülés lanyhán ment. Hiszen igaz, hogy csak a baja–szabadkai szárnyvasútról volt szó.
Minden arcon bánatos merengést fakasztott… Vasút! Vasút! Boldog vidék! Boldog vidéknek boldog követe.
Jóltáplált Latinovics Gábor úr őtisztelendősége mint bajai képviselő felszólalt, és elfogadta.
Meghiszem! – gondolták a többiek, olyan irigyen, mélabúsan nézve Latinovicsra, mint mikor a ferbliben valaki behúzza a nagy »zsinórt«.
Ezalatt a folyosón Jókai vigasztalta a párbaj miatt elítélt Szalayt.
– Mi az még? Hanem mikor én felettem ítéltek a »fekete világ«-ban. A vádló ügyész három hónapot indítványozott bűnös fejemre. Erre én felálltam, s a haditörvényszék előtt tartottam egy olyan szép védbeszédet magam mellett, hogy csupa élvezet volt hallgatni… Még a nyáluk is csorgott a bíró uraknak.
»No – gondoltam magamban –, ezzel a beszéddel bizonyosan lefaragtam a három hónapból vagy hat hetet.«
Erre elhagytam a termet, s midőn kevés vártatva újra előszólítottak, a kormányzó Pálffy tudtomra adja az ítéletet:
»Egy esztendei nehéz fogság!«
»De hát, hogy lehetséges az, kegyelmes uram, hiszen a vádló csak három hónapot indítványozott.«
»Igaz – felelt a kormányzó ingerülten –, de a beszédjéért kapja ön a kilencet. Máskor ne tessék dikciózni.«
…Ez volt az igazi igazságszolgáltatás, Imre fiam. Azért hát ne szidjátok ti Paulert!
*
A vasutak elintézése után a kérvények következtek, melyeket a kis Zeyk pergetett le minden ellentmondás nélkül. Akik a karzaton valami érdekes ülést vártak, azok csalódva mentek haza egy óra után, mert még a hatalmas szavú Eötvös is olyan immel-ámmal interpellált a szocialista kérdésben, mintha álomba akarná ringatni a Ház jelenlevő tagjait, akiknek esze most odahaza jár a kerületek dolgain.
