A MÉLTSÁS HÁZBÓL [jan. 27.]
A MÉLTSÁS HÁZBÓL [jan. 27.]
Megint azok a sztereotip alakok, tele köszvénnyel és náthával.
– Mi megy ma? – kérdezi az egyik vontatott, blazírt hangon.
– A pénzintézetek és taka…
– Az ördög vigye, nem ezt értem.
– Vagy úgy? Na igen… Hát »A fekete hajó«.
– Azt mondják, szörnyű frivol.
– Mindjárt gondoltam, mert Irányi szolgáját láttam ott ácsorogni a kassza előtt.
Zichy Ferenc kezdette meg a méltsás ülést, hosszasan fejtegetve, hogy milyen igazságos javaslat; unalmasan, akadozva, elálmosítólag, beszélt… Egyhangú mulatság az itt. Mintha valami kripta lenne, hol a szavak visszaverődnek a falakról.
Bezzeg nem kiált itt közbe senki sem »helyes«-t, sem »úgy vant!«-t. Peregnek le a szavak meggátolás nélkül, mint a homokszemek.
Minden olyan feszes, olyam steiff, mint egy kikeményített inggallér.
Aki felszólal, arra bámulva néznek rá, mintha mondanák:
– Nini! Egy ember, aki nem restell még beszélni. Hallatlan! Bámulatra méltó! S a sok méltóságos hófehér kéz mind megmozdul a csodálkozástól.
S valóban minek is beszélnek itt?
Azt mondja Zichy Ferenc, hogy igazságos a javaslat.
Ezt mondja Pongrácz Emil is.
De hát van-e valaki, aki nem ezt mondja?
Ki az ördögnek beszélnek ezek? Kit akarnak ugyan kapacitálni?
Én különben nem a méltsás főrendiházat sajnálom, hanem a szegény stenográfokat, akik utoljára belebolondulnak abba az önhittségbe, hogy őket, egyedül őket akarják informálni ezek a méltóságos magatartású címeres nagyurak.
