A T. HÁZBÓL [márc. 16.]
A T. HÁZBÓL [márc. 16.]
Ma a Polónyi-Verhovay affér alkalmából a következő legfelsőbb kézirat hiteles szövege keringett a t. épületben:
Személyem körüli magyar miniszterem előterjesztésére számos emberélet megmentése körül szerzett érdemeiért a Komjáthy Béla orsz. képviselő tulajdonát képező párbajpisztolyok ismeretlen készítőjének az arany koronás érdemkeresztet adományozom.
Kelt Laxenburgban sat. sat.
Ennyit a végtelenig nyúló párbajokról.
Most pedig lássunk ahhoz, amiből élünk, a végtelenig nyúló vitához.
Elunta azt már minden élő ember, Pantocsek Rezsőt kivéve. Az még mindig friss, mint a gyík. S neki mindegy, akármiről beszélnek. A beszélés ellen nincs orvosság a patikában.
Első szónok Hofgräff volt. Mint ékesen hangzó neve is mutatja, szász.
A kedves szász atyafi papirosokról olvasta fel beszédét, nagy izgatottságban, úgyszólván kézzel-lábbal beszélt: csak éppen a feje nem látszott meg beszédéből.
A jámbor Péchy Tamás csak hallgatta… hallgatta türelmesen egy darabig, az azután közbeszólt ő is:
– Itt nem lehet olvasni!
– De ha nem tud magyarul.
– Aki pedig németül akar itt beszélni, az menjen ki.
Hofgräff azonban nem ment ki, hanem igenis kimentek a hallgatói. Mert az okosabb enged.
A folyosón és a büfében ezalatt a többi országos dolgok intéztettek. Odescalchy Artúr herceg Nagy Gyurival súg-búg a csángók behozatala tárgyában. A herceg maga kész kimenni értük.
Az egyik csoportban ifjabb Ábrányi Kornél tartja az életet. Először csak tréfálkozik, szellemeskedik, s mi csak lassankint vesszük észre, hogy politikát csinál. Még egy óra, s minden ember arra ébred fel, hogy ő már konzervatív.
Amott túl Szalay Imrét ingerlik, hogy olvasta-e azt az újdonságot, miképp menekült meg a zsidó a rárohanó farkasok elől az országúton? Felmászott egy keresztfára, s szorosan odalapult a Krisztushoz: az mentette meg.
– Meg ám – mert szerencséje volt, hogy a lába, keze le van szegezve; jótállok érte, letaszította volna egyébkint.
Még távolabb, egészen a korridornál, Kármánt ostromolták jó tanácsokkal.
– Ha neked volnék – mondja neki, gondolom Domahidy István – meginterpellálnám a minisztert, van-e tudomása róla, hogy a »Bozóty Mártá«-ban kifiguráz téged Náday?
– De mi alapon tehetnék én interpellációt – zengi Kármán fuvolaszerű hangon –, mondsza, kedves jó barátom, Domahidy István?
– Mi alapon? Hát azon az alapon, hogy micsoda skandalum egy az állam által szubvencionált intézetben gúnyolni ki az államférfiakat?
– Hm! Ez már logika, kedves jó barátom, Domahidy István.
Míg e komoly dolgok ekképpen folydogálnak itt, egyszerre Németh Bercit kiáltja a jegyző.
Egy perc alatt vége a folyosónak… mintha ebédhez harangoznának odabent éhes sáskahadaknak.
Pedig bizony meghallgathatták volna előbb Miehl Jakab »mondókáját« is (hogy a Péchy Tamás stílusában beszéljek), mert értelmesen, okosan szólott a katolikusok védelmében, úgyhogy még Komjáthy Béla is »helyes«-t kiabált neki, elfeledkezvén vallási hagyományairól.
Beszéd után odament hozzá Miehl Jakab mosolyogva, örömmel, mintha egy bárányt fedezett volna fel, szallagok közé fonódva, s kérdé tőle:
– Hát igaz, te miféle vallású ember vagy?
Komjáthy zavarba jön.
– Izé… hogy úgy mondjam… biz én voltaképpen magam sem tudom.
– Hogy lehet az?
– Hát úgy – felelé ártatlanul –, hogy az anyám katolikus volt, de az apám protestáns…
– Apage!
– Csakhogy reverzálist adott magáról…
– Ohó, hisz akkor te katolikus vagy…
– Köszönöm – feleli ájtatosan –, hogy felvilágosítottál.
Hogy Németh Berci mulatságos volt, nem szükséges sokáig bizonykodni. Az egész Ház körülötte gyűlt a fórumra. Egy légy röpülését meg lehetett volna hallani, olyan csendben, oly figyelemmel hallgatták a mézzel csurgó ajkakat.
S ha meg lehetett hallani a légy döngését, annál inkább hallható volt a Lánczy Gyula sóhajtása:
– Nem… lelkemre mondom – így monologizált –, nem érdemes okos embernek lenni!
Pedig nem volt oka elkeseredve lennie, Tisza Kálmán az ülés további folyama alatt az ő múltkor kiadott brosürjét olvasgatta, amiből nyilvánvaló az a célzás, hogy érzékenyen meg akarta sérteni Győry Elek és Nagy István uraimékat, akik olyan jól tették le a garast, hogy mire megint leültek, százas banknóta lett belőle; kivált Nagy István dicsérte meg igen szépen a szerzetes barátokat, hogy az elfásult Trefort arcán rózsák kezdtek virítani e beszédre, Széchényi Pál pedig szemérmesen lesütötte a szemeit-.
A legkülönb produkció volt mégis a Beniczky Gyula palóc dialaktusa. Istenem, de csak gyönyörű is az, így magunk közt legyen megjegyezve. Hátha még mondott volna is valamit...
A karzaton nem volt ma egyetlen női fej sem.. A notabilitások közül Szász Károly jelent ott meg, de csak egy percre, mert belátta, hogyha elmegy, ővele is legalább kevesebb lesz egy szásszal.
A legnagyobb öröm az ellenzéken uralkodott, hogy kiengesztelődött, hogy megvan mégis a vezér: Mocsáry.
– Istenem, mit csináltunk volna, ha visszavonul?
– Ej, hát beraktuk volna az összes függetlenségi neveket a Madarász Jenő kalapjába, aztán kihúztuk volna, hogy ki vezessen.
És valóban nem is egészen ügyetlen tanács a viszonyokhoz, persze a viszonyokhoz mérve.
