I. Az apa
I. Az apa
Hanem délig is még sok történt, amit nem lehet elhagyni.
A derék Scharffal most ösmerkedtünk meg voltaképpen.
Ő a legkulturáltabb a zsidók között, és azonfelül is sok »muttervicce« van. Csíkos rövid blúza van, és tincset se hord.
Hol ingerült volt, hol kedélyes. Néhol a vádlott szólt belőle, ki indulatosan emeli fel öklét, s nagy szemeit dühvel fordítja fia felé, amiért az vádat emelt ellene. Össze akarná morzsolni mérgében. Felszökik meg leül az elnök egy szigorú pillantására. Majd a fejét csóválja, és egy keserű sóhajtás tör ki melléből. Összecsikorgatja fogait, belemarkol a hajába. A bosszankodás valamennyi fázisán keresztülmegy minden órában.
– Te, gazember – sziszeg ki belőle a vádlott –, mondd meg nekem, hogy szól a negyedik parancsolat?
Móric nem tudja.
– Ejnye, akasztófára való – tör ki belőle az atya –, hát azért fizettem én érted negyven forintot az iskolában?
És így megy ez több változatban.
– Hazudsz! – ordítja a vén darázs később egy pontnál, s megvetőleg fordul el fiától.
De azért mégiscsak odanéz a gyerekre lopvást, s hirtelen elfelejti, hogy ő a vádlott, s éppen őmiatta vádlott, az apa kerekedik benne újra meg újra felül, s pironkodva kiált rá:
– Móric, ne dülj úgy oda a korlátokra a nagyságos urak elé. Nem látod be, te kölyök, hogy az nagy illetlenség!
A fiú pedig csak mindig jobban-jobban odalapul azokhoz a korlátokhoz, mintha szeretné átfúrni magát, hogy egy sorompó válassza el legalább ezektől… akiket gyűlöl, akiktől el van szakadva örökre.
Nincs őneki senkije, mindenkitől megrezzen… csak egyetlen egyben hisz már ő is, mint akár Móricz Palya, a magyar királyi minisztériumban.
Ezeket az embereket, akik itt állnak, mind ő hajtotta a veszedelembe, fél rájok nézni, nem csoda; e rettenetes szemek tekintetei összetörnének erősebb embert is, nem egy gyereket.
Csupán egyetlen embertől hall nyájas szót, szelíd beszédet: az elnöktől, ki amíg e kínos vallatásokkal rogyásig engedi kitanulmányozni, addig lelkében bizonyosan megsiratja a szerencsétlen gyermeket.
Mert átkozott az ő élete örökre. Átkozott, ha nem beszél igazat, és átkozott, ha igazat beszél. Az ő szerepe a legszomorúbb. Hol veszi hozzá vajon az erőt vagy a gyengeséget? Hol van ezeknek a csodálatos forrása? Jó volna tudni, hogy be lehetne hányatni örökre, soha senki se meríthessen ebből a forrásból ilyen erőt vagy ilyen gyengeséget.
Nagy bűnök mindig voltak, melyek megdöbbentették az érzékeny lelkeket. Ember megölt embert gyakorta. De hogy a természet megöli önmagát valakiben, annak most itt az élő példája.
A vén Scharfnak durvaságában is élénken nyilatkozik az apa. Sokszor úgy látszik, mintha az fájna neki ebben a dologban a legjobban, hogy fia kolbászt eszik macesz helyett. Kétszer is szemére vetette már két nap óta, s ilyenkor elborultak nagy szürke szemei, s erősen fújt, mintha a nagy fölháborodását siettetné kihűlni.
Nehéz napja volt ez a mai. Szemben állani a gyerekkel, s nem merni őt mégsem ráncba szedni.
Ha egy-kettőt üthetne rajta izmos ökleivel, könnyebben szívlelné a nagy veszedelmet, amibe került, s még neki is hamarabb megbocsátana a szívében.
