A TEKINTETES TÖRVÉNYSZÉK ELŐTT • Nyíregyháza, jún. 23. [jún. 24.]
A TEKINTETES TÖRVÉNYSZÉK ELŐTT • Nyíregyháza, jún. 23. [jún. 24.]
Tarkabarka alakok vonultak el a tek. törvényszék ábrázata előtt festői változatosságban. Egy-két zsidó leányzó, aminőket Tóth Ede »Tolonc«-ából ismerünk; Lichtmann Jakab stereotip zsidó gavallér, kesztyűsen; Lichtmann Mórné beteges öreg dáma, ki minden kérdésre azt feleli, gyengélkedése miatt most is ülve: »Kérem, nem emlékszem, mert émelygésem volt«.
Lassan, vékonyan ingott ide-oda az igazság mérlege, melyet más szemekkel néz itt mindenki; az apró-cseprő vallomások alatt alig került ide-oda egy szemnyi is, ami megnehezítené a serpenyők valamelyikét; nem súly volt az, ami aláereszkedett, hanem csak köd…
A közönség aluszékonyan vette ma a zavaros víz csendes folydogálását. Uralom terült el a teremben; az ügyvédeket is spleen fogta el, úgyhogy kénytelenek voltak ők csinálni egy kísérletet.
Eötvös odanézett unalmában Güntherre, Günther visszanézett Eötvösre, Eötvös felállt, kifogásolta a lapok hézagos tudósításait, tiltakozva az ellen, hogy ilyen legyen a jegyzőkönyv.
De hát hiszen nem lesz az ilyen, Eötvös tudhatja legjobban: a gyorsiroda két teljes példányt is készít, egyet pláne egyenesen Eötvös számára, melyet kétszáz forintban alkudott ki; ez lesz a legdrágább könyv Magyarországon!
Azután Bary ellen fordult a szél: csipkedték, mint a darazsak; aminthogy tény is, hogy szabálytalanságok vannak jegyzőkönyveiben: az írni nem tudók keresztjét névíró helyett maga rajzolgatta oda.
A védők erős fulánkja a türelmes bárányokat hirtelen átgyúrta sziszegő kígyókká: a közönség minden oldalon mozogni kezdett, pisszegéseket hallatva; de csakhamar lecsendesült kívülről behallatszó kedélyes intermezzó segítségével.
Egy dörgő hang tulajdonosa be akart jönni a nyitott ajtajú terembe. »Nem lehet« – mondá az őr. – »Azt szeretném én látni« – hangzott a dörgő szózat. – »Ne illetlenkedjék az úr – figyelmezteti a másik –, majd csak akkor lehet, ha már benn lesz a tárgyalási teremben«.
Erre aztán elcsendesült a publikum, pironkodva. Az ügyvédek pedig elégedetten ültek székeikben, mintha csak azt mondanák: »Nesztek, egyetek mérget«.
Hanem erre a túloldalon is volt készen in petto egy kemény tromf: egy új fordulat, mely határtalan izgatottságot okozott.
A vádló ügyész olvasni kezdi, hogy Tiszaeszláron egy nő fontos vallomásokat jelentett be a község bírájánál, Bary pedig jelenti, hogy elutazik a helyszínére, fölvenni a vallomásokat.
Lett erre izgatottság!
Hárman-négyen is fölugrottak egyszerre a vádlottak közül, kik között általános mozgás és aggodalom támad. Az öreg Scharf odahajlik a háta mögött ülő Schwarzhoz: »hogy már micsoda komédia ez megint?«
Az antíszemíták még a lélegzetüket is elfojtják. Mindenki azon gondolkozik, mi fog ebből kisülni. Vak lármának vagy komoly, döntő bizonyítéknak fog-e mutatkozni az Eszlárról jelzett hír?
Mély, temetői csendben föláll Szeyffert, a »vádló-védő« (ahogy gyűlöletteljesen nevezik), s tiltakozik Bary kiküldetése ellen. Majd Eötvös is szót emel. Megcsillogtatva remek hangjának meggyőző erejét, ő is tiltakozik Barynak ezen újabb szereplése ellen, aki – úgymond – a kimutatott szabálytalanságoknál fogva nem képes ily vizsgálóbírói föladatra.
– Azt már nagyobb fórum dönté el, hogy képes rá – jegyzé meg az elnök, mire éljenek hangzottak fel a terem túlsó szögletéből, hol a Móric gondviselőjének, Henternek (kit elmésen neveztek el »nyelvmesternek«) antiszemita hangulata uralkodik.
Majd Friedmann ugrott fel, ugyancsak tiltakozva Bary kiküldetése ellen, azután Heumann, s így sorban valamennyien a védők közül, Funtákot kivéve, aki csendesen ül és hallgat. Ő még csak egyszer szólt, de akkor olyan okosat mondott, hogy megél belőle egy hétig.
Végre is a törvényszék akképp intézkedett, hogy ő maga fogja kihallgatni az új nagyérdekű tanút, Cseres Andrásnét.
A rendkívül szenzációs eset, melyből új vérlüktetés támadhat a már vérszegénységben haldokló ügyben, a következő:
Cseres Andrásné, tiszaeszlári lakos, megjelent a községi bírónál, Farkas Gábornál, s előadta neki, hogy az ő lelkiismeretét súlyos teher nyomja, vallomást akar tenni. A bíró röviden kihallgatta az asszonyt, ki azt állítja, hogy néki tudomása van arról, hogy Groszberg Leóné adta oda Eszter ruháit azoknak, akik később a dadai hullát azokba felöltöztették. Vallomásában előfordul egy romantikus éji jelenet is azon éjszakán, mikor Eszter eltűnése tény lett a faluban. Cseres Andrásné kihallgatta Groszberg és nejének beszélgetését; Groszberg ásóért, kapáért kiabált kétségbeesve, Groszbergné pedig kezeit tördelve jajveszékelt: »Oh jaj, mit tettünk, mit cselekedtünk!«
A bíró rögtön értesítette lovasember által az alispánt. A hatalmas erélyű Zoltán János ugyanily gyorsasággal kiküldé Jármy szolgabírót négy csendőrrel a helyszínére, hogy haladéktalanul ejtse meg közigazgatásilag a rendőri vizsgálatot, s hogy úgy a vádlottakat, mint a váratlanul támadt új tanúkat óvja meg esetleges külbefolyásoktól. Egyidejűleg jelentést tett az alispán a törvényszéki elnöknek is, ki Baryt küldte ki rögtön.
Ónody, ki délig még a vizsgálati teremben ült, délben szintén hazautazott a »jó hír« folytán.
Ez az eset, mely a kedélyeket ismét fölzavarta, s mely a letaposott nyomot megint fölfrissíté, az első non putarem. A beavatottak, de fecsegők hozzáteszik, hogy nem az utolsó.
