A TEKINTETES TÖRVÉNYSZÉK ELŐTT • Nyíregyháza, jún. 25. [jún. 26.]
A TEKINTETES TÖRVÉNYSZÉK ELŐTT • Nyíregyháza, jún. 25. [jún. 26.]
A medium tele volt tanúkkal, vádlottakkal; festői csoportozat: jobbról Solymosiné ül bánatos arcával egy külön széken, lábánál leánya, Zsófi guggol. Ha megszólalnak ők ketten, mint kígyók sziszegnek rájuk a zsidó asszonyok és leányok, s valóságos nyelvelés tör ki a színpadon, akarom mondani: a teremben.
Távolabb Szalay ül, a magánvádló, árván egy asztalnál. Hangját még eddig nem hallotta senki. Attól tartanak, hogy a feje begyepesedik.
A sakterek még mindig unatkoznak. Buxbaum a markában gondosan elrejtett tubákpikszisét Scharf háta mögött lopva egyre előveszi megszagolni, mintha csak azt mondaná: »türelem, kedves orrom, türelem«. Scharf kezeivel legyezi magát.
Huriné kidülledt szemei kísértetiesen forognak szerte a mintegy harminc főből álló aktuális pörszemélyzeten, mert a többi még bent van a nézőtér mögötti tanácsszobában, melynek ajtajából épp e percben üldözi el Baryt Friedmann örökös agyarkodása.
A kihallgatandók egy része, melynek pad nem jut, a sorompók előtt a földre telepszik. Képviselve van itt minden kör és minden réteg; a nyolcvanéves, összetöpörödött anyókától, Feuermann Sárától kezdve egész a falusi »bakfis«-ekig, kiknek üde tavasz feslik az arcukon.
Ott áll Huri András uram is, ki egy zsidó birtokosnál tanyás gazda. Mesélik, hogy ő tudna csak beszélni, ha akarna, de a száján aranylakat van. Ama végzetes éjszakán bezárkózott – persze a pletyka szerint – az urával, sokáig tanácskoztak együtt; azután éjfélkor lóra ült a zsidó úr (volt is valami a köpönyege alatt!), ki tudja, hová mehetett… Reggelre otthon volt.
De Huri tömött, rőt bajusza alól fösvényen folyik a beszéd; azzal ugyan nem lesz okosabb a törvény, amit ő megdiktál.
Egyébiránt a többiek sem igen kedveznek az új előfizetési évnegyednek; úgynevezett »mozgás« csak akkor van a közönségben, ha vagy Szeyffert, vagy Eötvös felszólalnak. Ilyenkor felébred a bírói széken álmadozó Gruden bácsi is.
Eötvös az alispán intézkedését rosszallja, hogy csendőrök őrzik Eszláron Groszbergéket, úgyszólván letartóztatva. »Hisz ezt tenni – mondja Eötvös – még a királynak sem szabad.« Zoltán alispán jelen van, éppen mellettem ül; kedves és köztiszteletben álló fiatalember; hangjában, modorában a régi oligarcha alispánok ereje, hatalma lüktet, s amint dacosan megrázza arisztokratikus fejét, mintegy mondani látszik: »Hja, a királynak sok nem szabad«:
Miből következik az intézkedés fenntartása; bár Cseresné asszonyomról kisült, hogy bizony nem látott semmit, csak hallott egyet-mást, elejtett szavakat.
Szombaton megsürgönyzött részleteket megtoldom azzal, hogy mikor – Cseresné vallomása szerint – Groszberg megérkezett onnét, hova Eszter ruháit vitte, Cseresné akkor is kihallgatta, mit beszélt nejével. »Attól féltem, valami bajod esett – aggódék az asszony –, sokáig maradtál.« »Rossz szelek fújtak – mentegetődzék Groszberg halkan –, és sok vesződségem volt a tutajosokkal.« Ezeket hallotta volna határozottan… Nemde címeres valószínűtlenség? !
Bary és Jármy előtt – mint hallom – Groszbergék mindent tagadtak.
A mai tárgyalás legizgatóbb része utoljára maradt poénnek. Egy csendőrt, Recsky pandúrját és egy megyei írnokot (szelíd öregúr) hallgattak ki arra nézve, hogy kínzás miatt vallott-e Móric vagy önként.
Mély csend támadt; minden fej előre nyúlt; a sakterek eltorzult arccal lesték a tanúk minden szavát, minden mozdulatát. Most lesz, ami lesz! – Kisült, hogy Móric önként vallott.
Az öröm fölszisszenés hallatszott az antiszemita közönségben; de a vén Scharf felugrott, belekiáltott az öreg írnok szavaiba ingerülten: »Nem igaz! Maga adta legelőbb szájába a vádat! Maga volt az első tanítója!« Az elnök csendre inté szigorúan; Scharf vállat vont durván: »No bizony, mi bajom eshetnék? Legföllebb a börtönbe visznek. Tessék!«
Most egyszerre hatan is beszélni kezdtek; kiütött a zenebona; összegabalyodtak zsidó asszonyok, keresztény asszonyok, vádló, védő; az elnök csengettyűje hiába cseng-bong; itt már nem állítja helyre a csendet semmi…
De mégis! Az idegbántó zsivajban egyszerre felhangzik egy csecsemőnek sírása a tanácsszobából. »Pszt! Mi volt ez? Csendesség!« Senki sem tudja mi volt, csak Wollner, a fekete koldus; ő tudja, ő már kitalálta: az ő felesége van ott künn tanúnak, s elhozta a kicsikét is. Hálásan emeli föl vad fanatikus szemeit az elnökre, megfordul, odafigyel; bánja is ő már, mit vallanak a Recsky emberei, csak hirtelen valljanak, hogy az a »másfél« tanú jöhessen.
