A NEMZET BÁRÓJA MEGHALT
A NEMZET BÁRÓJA MEGHALT
Halnak, halnak, egyre halnak a múlt idők nagy alakjai. Régen fájlaljuk, régen emlegetjük.
De azt mégsem hittük volna, hogy a nemzet bárója is kidűljön valaha. Talán ő maga sem hitte, s ebben a hiszemben élt 93 évet, holtig tartó boldog ifjúságban, szűk nadrágban s egy hollófekete paróka árnyékában. Most ez a paróka bátran belekerülhet a múzeumba, ahol nagy időkről fog beszélni annak, aki érti a parókák nyelvét.
Hogy ki volt a nemzet bárója? Ki ne tudná azt a Kárpátoktól az Adriáig. Az az ember volt, akinek foglalkozására Bernát Gazsi sem tudott többet mondani, csak annyit, hogy kortárs.
Ifjú éveit, úgy mondják, az emberi hajak művészi igazgatásával töltötte el. Itt fejlődött ki ritka világmegvetése, s innen emelte ki a híres Wesselényi–Keglevich főúri csoport ama magas piedesztálra, melyen ma alakja összeomlott. Jótevőit azzal főzte le, hogy túlélte valamennyit, amiben nemcsak a balatonfüredi ingyen-szezonoknak van része, hanem annak is, hogy egész életében nem volt semmire gondja.
A világ legnagyobb potyaművésze veszett el benne. (Utolsó napjait már csak a házmester kegyelemkenyerén tengette a Deák Ferenc utca 13. sz. alatt, hol több mint 25 év óta lakott.) Hozzá fogható típus nem terem soha ebben a rossz világban. Az ő művészete vele együtt szállott sírba.
A »báró« nevet is potyára kapta. Nem tett érte semmit; de még csak nem is született érte. Ráfogta magára, hogy ő tulajdonképpen báró, s ehhez képest írta a nevét ilyeténképen:
| Bi Zay. |
És ez a név tökéletesen kifejezte az ő egyéniségét, azzal a könnyed humoros szédelgéssel együtt, mely egész életén át hűségesen elkísérte. Meglehet, hogy az is csak tréfaság volt, amit ma elkövetett.
Sokat vesztett benne a zöldasztal is. A kibicek prototípje pusztul ki benne, s nagy kérdés, jön-e nyomába valaki, aki méltó legyen hozzá!
Pusztulunk, veszünk!
