IRTJÁK AZ ÚJSÁGÍRÓKAT
IRTJÁK AZ ÚJSÁGÍRÓKAT
A képviselőházban ellenséges szelek fújnak a nem képviselők ellen. (Hát olyan nagy vétek nem bírni mandátummal?) Az ellenséges szelek, mindenből az látszik, a visontai Kovách László tüdejéből jönnek, főleg az újságírók ellen irányulva, mert ezek az igazi »ingratá«-k.
Ámbár az ellenséges reform már a gyorsíróknál kezdődik.
Egy cifra rácsot csináltak az asztalaik körül, hogy elkülönözzék őket a magasabb lényektől. Az olvasószobát elfalazták üveg spanyolfallal, hogy oda idegen be ne kukkanjon. Az összes helyiségekben kisebb-nagyobb falragaszok hirdetik a háznagy bölcsességét s újságíróellenes tendenciáját.
Már tavaly bocsátott ki egy drákói rendeletet, hogy nem képviselőknek tilos a folyosóra jönni. Szépen volt ez kigondolva, de egyet kifelejtett Kovách László: hogy az írói karzatokra csak a folyosón keresztül lehet eljutni. Mármost hát nem volt más mód, mint vagy hirtelen átépíttetni az egész országházat, vagy dezavuálni a saját rendeletét.
A háznagy mint takarékos ember a dilemmából az olcsóbbat választotta.
Hanem azóta sem szűnt meg éjjel-nappal törni a fejét, miként lehetne kiirtani a Házból az emberiség immunitás nélküli részét. Szerencsére nem sok van benne Edisonból, mert különben kitalált volna már olyan fűtőszert, mely csak a képviselőt melegíti, és olyan szellőző készüléket, mely csak a képviselői gégékbe ereszt levegőt.
De ha egészen nem is teheti tönkre az »egyéneket«, legalább árt nekik, sújtó kezével belemarkolva a jövendő időkbe is. Az új országház tanácstermének tervezésénél felszólalt, hogy úgy kellene valamiképp elcsinálni, hogy a gyorsírók ne legyenek a teremben bent, hanem valami külön rekesztékben.
– Miért? – kérdezte Fenyvessy.
– Ne legyenek a képviselők annak kitéve – felelt a nagy »szabadelvű« –, hogy összetévesszék őket a gyorsírókkal.
– Nem baj az – mondá Fenyvessy –, mert vice versa van! A gyorsírók is ki lesznek téve annak, hogy összetévesztik őket a képviselőkkel.
– Hüm! – morogta Kovách László, és nagyot rántott a kabátján.
Ez a kis szcéna azonban nem puhította meg, ő azóta is előszedi az irtó hadjárat minden fegyvereit, s máris olyan otthontalanná vált az újságíróknak a képviselőház, mint amilyen otthonossá vált a képviselőknek a »Kék macska«.
Az újságírói karzatokhoz néha odaállít egy rendőrt, aki mindenkitől belépti jegyet kérjen, arra számítván, hogy valamelyik otthon felejtette a magáét; máskor pedig, kivált érdekes ülések alkalmával, egyszerre nem kell a jegy, zsúfolásig megtömeti a karzatokat utcai csőcselékkel (alkalmasint pénzen fogadja őket), hogy ennek következtében az igazi újságírók kiszoruljanak.
E kedélyes harc már így tart két esztendeje. Egyik-másik ember belefárad, hogy »az ördög legyen nektek közvélemény«, s kidől, elmegy.
Van olyan is, aki kellemesen dől ki a létért küzdő újságírók sorából.
Éppen egy ilyennek a tavalyi esetét akarom elmondani. Ha tagadnám is, kitűnnék, hogy szellemes ember volt, és kormánypárti hírlapnak dolgozott. (Hiszen végre is nem egészen inkompatíbilis ez a kettő.)
Egy napon megszólította a miniszterelnök a folyosón:
– No, hogy van, hogy?
– Köszönöm, kegyelmes uram, úgy még sohase voltam, hogy jobban ne lehetnék – felelte elpirulva.
– Látom, ön elégedetlen a sorsával. Nem tehetnék önért valamit?
– Excellenciád mindent tehet – mondá a fiatal író sugárzó arccal.
– Ej, hát ne pironkodjék. Ön elég hasznos szolgálatot tett. Adja elő bátran, mi a kívánsága? Nos, nem kér semmit?
– Kérek, kegyelmes uram, de azt sem a magam számára.
– Ugyan mit?
– Egy szöget itt a Házban – a felsőkabátomnak!
Tisza elmosolyodott a diogenészi kívánságon, és megígérte.
– Jól van, majd kieszközlöm.
Hanem elhűlt aztán, mikor Kovách László felvilágosította, hogy kabátszöget csak képviselők élvezhetnek az épületben.
– Ejnye, lefőzött a kópé! No, mindegy, ha megígértem, megadom.
Fölléptették, és megválasztották. Most már ott lóg a kabátja a korridoron, s ő maga sem jár többé közénk. Irtják, mindenféle módon irtják az újságírói karzat népét!
