A T. HÁZBÓL [dec. 5.]

Full text search

A T. HÁZBÓL [dec. 5.]
Annyira bele vannak már bőszülve a fiatal szónokok a dicsőség utáni hajszába, s olyan divattá lett »nagyszabású beszédeket« tartani, hogy akinek nincs a zsebében kész beszéd, az a rekedtséget szimulálja.
Kemény Endre hörögve súgja ismerőseinek a szervuszt, Veszter Imre csak a kezével mutogat jeleket a nyakán a gége körül, hogy »itt a bibe, itt«.
A karzat zsúfolva van szép asszonyokkal. Mintha csak egy premier volna a színházban. A legyezők csittegnek-csattognak, a kalapok strucctollai jobbra-balra lengedeznek.
A tanácsterem padjai is mind benépesültek. Lekonyult ősz fejek, vidám, fiatal arcok tarka összevisszaságban.
Odakünn ólmos eső esik, felhős az ég, s a gázt meg kell gyújtani a folyosókon. Annak a piszkos lángja kísérteties alakzatokat vet a pokrócokra.
Köröskörül mély csend honol. A büféből egész a korridorig kihallatszott egy köhintés. Mégis kell hát élő embernek lennie idekünn is. Az bizonyosan Rónay János.
Mintha egy temetőn menne keresztül az ember, annyira ki van halva a tanácsterem környéke.
Ki beszélhet vajon odabent, hogy minden élet odagyűlt?
Ah nini, csak nem Ábrányi Kornél?
De bizony ő! Ott áll a nagy Kornél délcegen és nyugodtan, mint az ő regényhősei, az Alfrédek és Arthurok.
Rajta csügg minden szem, a honatyai savanyú és a karzati édes szemek. Egy bűverő tartja lekötve a hallgatóságot: az ő szép hangja és a nemes szelíd pátosz, mely egész előadásán elömlik.
Még a lélegzetüket is visszafojtják, nincs robaj, nincs nesz. A Farkas Balázs zsebéből kiesik egy ezüst hatos, s csendzavarón peng e mély figyelem közepette.
Csak az ötleteknél, melyek ízléssel vannak belefonva a beszédbe, tör ki a tetszésmoraj egyszerre.
Egy-egy elkésett képviselő, amint a függönyök közül előbukkan, csodálkozva kérdi a szomszédjától: »Mi az itt? Mi történik itt?«
– Ejh, hát a »Pesti Napló« polemizál a »Nemzet«-tel.
Valóban, mint egy középkori torna. Egy levente előtört fekete lovon (nehéz nyereg, rézcsatos kantár, kemény zabla volt rajta), és vádolja a társadalmat. Ez Beksics. Most a sorompóba lép egy másik vitéz, fehér lovon, termetre, rangra, erőre egyenlő emezzel. Ez Ábrányi, ki védelmébe veszi a társadalmat. Nehéz nyereg az ő lován is, rézcsatos kantár, zabla, de még azonfelül egy főpap is ott ül a lovon a háta mögött.
Ki fog itt győzni vajon? Egyenlő kemény a két dalia. (Lovaik terhén dőlhet el a kérdés.)
Tegnap e rovatban azt mondtam Ábrányiról, hogy ha kilenc rossz beszédet talál elmondani, még a tizediket is érdeklődéssel fogja várni a parlament, hogy hátha az egy szép beszéd lesz.
Fogta magát és elmondta mindjárt – a tizediket.
Semmin sem látszott, hogy első beszéd. Nyugalommal, fesztelenül beszélt az elfogódásnak minden nyoma nélkül. Csak néha ragadta el a hév, de az is illett neki.
Ott állt előtte az ékesszóláshoz rendszerint szükséges egy pohár víz.
De ő, aki a Hypocrene forrásából ivott, megvetette a békáknak való italt. (Hiszen annyira még csakugyan nem jutott a dzsentri, hogy víz mellett szidja a kormányt.)
Felkapta ugyan a poharat, de nem azért, hogy igyék belőle, hanem hogy gesztikuláljon vele. Minthogy azonban a pohár tele volt, kiloccsant belőle a fölösleg, s megönté az előtte ülő Horánszkyt és Istóczyt.
De azok szívesen tűrték a vizet, mert a beszédjében mindkettőjüknek nektárt is szűrt, igaz, hogy mint Hatvani professzor – az asztallábból.
Leírhatatlan az a lelkesedés, ami kitör, midőn hirtelen (nem ám »valahára«, mint a többiek) elvégzé beszédét egy pompás ötlettel. Fölzúgott az éljenzés, mint a vihar. A pártbeliek, antiszemiták, habarékok felugráltak a helyeikről nagy robajjal, s száz kéz nyúlt egyszerre Ábrányi Kornél felé.
Ifjak és vének hódolának előtte, aki immár kiváló államférfiúvá lett ez órától fogva – de ő nem tagadta meg önmagát a dicsőség édes percében sem –, s első tekintete, hol apró fehér kezecskék csapódtak össze nesztelen tapsokra, a karzatra röpült, mintha mondaná:
Többet ér a szerelem, mint a dicsőség.
A beszéd roppant hatást tett a mamelukokra is. Nagy gombolyagokba verődtek össze véleményeket cserélni fölötte.
Az öreg Pulszky így szólt:
– Ez volt a legjobb beszéd ebben a vitában.
Péchy Tamás lecsapta a csengettyűt, és leszaladt az emelvényről.
– Én már nem gibickedem tovább. Minden zsinórt ezek a gyerekek húznak be!
Azután fölkereste Bánffy Bélát.
– Eredj, ülj már te is. Talán megváltozik a játék. Mert ha ez így megy tovább, hova férünk annyi okos emberrel?
Azontúl Bánffy elnökölt, de bizony minden a régiben ment.
A legjobb blatt se vágott be. Hallatlan dolgok történtek.
Még Zimándy Ignác is okosan akart beszélni.
A folyosókon, hol Tisza diskurált a három Pulszkyval, mindenki el volt komolyodva, kit az irigység bántott, kit a bámulat tartott lefogva, kit a tépelődés emésztett.
Csupán egyetlen alak ballagott a csoportok közt, örömsugárzó arccal, megelégedetten a ruhatár felé.
Szalay Imre volt, három vastag könyvet szorítva a hóna alatt.
– Mik ezek, Imre? – kérdezik imitt-amott.
– Az Orbán Balázs összegyűjtött beszédei – mondá kevélyen. – Viszem haza tanulmányozni.

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi