Az öregek
Az öregek
[nov. 26.]
Ma a legvígabb ember Szontagh Pál volt a képviselőházban. (No meg Szathmáry György, csakhogy ő nem mutatta.)
Ott járt-kelt a folyosón csattogó jókedvvel (már ti. Szontagh Pál), mindenkit megölelt. Madarat lehetett volna vele fogatni.
Kis kerek kalapjában, nemes szelíd arcával, szellemes szemeivel, melyekben benne van az a hamvas, keleties fény, valóságos idealizált táblabíró, és mégis már ő is hátatfordított a tekintetes vármegyéknek.
De tulajdonképpen miért is volt olyan jó kedve?
Talán miniszterséggel kínálták meg? Oh, nem! Talán új titulust kapott? Azt sem? Hiszen az eddigit is kedvetlenül viseli.
Hanem hát az történt vele, hogy újra ott látja tipegni-topogni maga mellett az ő megszokott öreg párját: báró Kemény Jánost.
Az egész Ház derültebb, kellemesebb így. Az őszi napsugár bágyadt fénye, mely csak nehezen bír áttörni a folyosó vastag üvegén, ott mosolyog a két szeretetre méltó öreg homlokán, akiket különben csak azért nevezek itt öregeknek, hogy valami rosszat, valami nekik nem tetszőt is mondhassak felőlük.
A szélsőbal öregje, Helfy is ma lépett be először a tanácsterembe, hol éljenzéssel fogadta minden párt, őt, aki eddig is, rövid időre is oly nagyon hiányzott innen.
A negyedik öreg, Jókai pediglen odaült a szélsőbalra az ötödik öreg jó Csanády Sándor mellé.
Jókain nem történt egyéb változás azóta, minthogy a karneol kutyafej nyaktűje (a kutya a hűség jele) összetört, s egy gyémántos lepkét tűzött a fekete kendőjébe (a lepke a csapodárság jele).
Ha az a lepke ott nem volna, talán le sem merne ülni ide a Bendegúzok közé.
– De régen ültem ezen a tájon! – sóhajtott fel. – Pedig jól esik! (De már ezt bizony csak súgva mondta.)
Azonban kisült, nem egyébért ült oda, mint azért, hogy Csanádyt haragíthassa, akiről azt írta mai számában a »Függetlenség«, hogy ő is éppen olyan hitehagyott, mint Tisza Kálmán.
– Hát érdemes volt nekem ezért oppozíciót csinálni? – Monologizált a sértett férfiú.
