ELÖLJÁRÓBESZÉD
ELÖLJÁRÓBESZÉD
(A Szalay Imre tárcájához)
A karácsony előtti üléseknek igen barátságos képe volt. Meleg kézszorításokkal búcsúztak egymástól a folyosókon a képviselők. Mindenki boldog ünnepeket kívánt a másiknak. Csak egyetlen embert kerültek ki ezzel az óhajtással, mert annak az gúny lett volna.
Az alábbi könyvecske szerzője: Szalay Imre volt ez! – Ő a váci fogházban fogja tölteni az ünnepeket! Neki hozza a legrosszabbat a kis Jézus! Mégiscsak látszik, hogy zsidó volt!
E kétheti fogság még a múlt országgyűlésről való remanencia egy vértelen párbajból, melyet Herman Ottóval vívtak. Leleményes a sors, ha büntet, hogy éppen Szalay Imrét éri ilyen csapás, aki egy percig sem tud ellenni anélkül, hogy vagy ne beszéljen, vagy valakinek a szavába ne vágjon. Mit fog a »nagy közbeszóló« csinálni a rettenetes magányban?
Azt javasolták neki: vagy olvasson, vagy írjon.
Elgondolkozott és ingadozott egy darabig: könyveket vigyen be magával vagy tiszta papírt? Végre is felülkerekedett benne a dzsentritermészet: »Inkább írok, de nem olvasok.«
Épp ebben a pillanatban ért oda Vadnai Károly képviselő.
– No, ha írsz valamit – mondá tréfálkozva –, kiadom a »Fővárosi Lapok«-ban.
Valaki, ha jól emlékszem, megjegyezte erre:
– Nini, hát már Vadnai sem elég mameluk! Már ő is az ellenzéket pártolja?
Más valaki meg visszajegyezte:
– Ej, dehogy! Hanem alkalmasint a rabsegélyző egylet tagja.
Véletlenül magam is ott őgyelegtem akkor, és közbevágtam:
– No, ha Szalay Imre megírja a »rabságom órái«-t, én kanyarítok hozzá előszót.
Annyiban maradtunk, hogy Szalay megígérte. S azzal el is utazott a fogságba. (Kétheti szabadságot kért e célra Péchy Tamás elnöktől.)
Mi már rég el is felejtettük, legalább én rá se gondoltam többé a folyosón lefolyt diskurzusra, mikor ma véletlenül megjön a Szalay Imre tárcája. Vannak hát még szótartó emberek a világon! (Hanem az igaz, hogy azokat elcsukva tartja a kormány!)
No, ha ő megtartotta az ígéretét, most már mi is tartsuk meg a magunkét! Nem is nehéz! Legalább az én részem: az »elöljáróbeszéd«, nem az, de hogy a »Fővárosi Lapok«-ba bekerüljön az a tárca, az már nehezebb dolog lesz a szedőknek.
Szófogadatlan, antiszemita betűk, melyek kuszán fonódnak össze, s ferdén szaladoznak a papíron. Némely betűnek a csápjai a negyedik-ötödik betűhöz is átnyúlkálnak, s elveszik a karakterét. Mindegyik egy-egy interpelláció az emberi leleményességhez. De azért ezek a kuruc betűk mégis nagy szelídség hirdetői: hozzák az »örök béke« olajágát. A múlt országgyűlésbeli »párbajcsináló szövetkezet«-nek vége van. Összeomlott a legerősebb gerendáiban.
Legelébb kimaradtak a Komjáthy pisztolyai (a kedvökért kimaradt Komjáthy is); szintén kimaradtak a szekundánsok: Hentaller Lajos és Bicskey Kálmán. Most végül megpuhult a legmérgesebb párbajvívó, és elhajította magától a harci fegyvert: »Ha engem ezentúl valaki megsért – írja Szalay – ezentúl én fogok tőle bocsánatot kérni«.
Jó kódex az a Csemegi-kódex! Bárányokat nevel a tigrisekből, s írókat a bárányokból.
