AZ ÖNIMÁDÓK

Full text search

AZ ÖNIMÁDÓK
Megbeszéltem az asszonnyal, hogy mégis megnézem a kiállítást.
A termés ugyan rossz volt, de a zsidó megígérte, hogy vár még egy esztendeig.
No, ha a zsidó vár, jól teszi – mert a kiállítás már a Herkopáternek sem vár.
Még csak hat napig tart s az utolsó napra esik a miniszterelnök jubileuma is (aki beáll egy napra Matlekovitsnak). Még nem olvastam a a lapokból, hogy elhalasztják az ünnepeltetését, tehát ez is felvonzott Pestre. Elindultam, de azon föltevéssel, hogy csak a legszükségesebbre költök.
– Kártyázni le ne ülj, fiam – intett a feleségem –, és sorsjegyet ne vásárolj.
Megesküdtem, hogy egyiket sem teszem, mert ösmerem a szenvedélyemet. Jaj nekem, ha én egyszer elkezdek lutrizni vagy kártyázni; az mindig a zsebem fenekére juttat.
Amíg tengelyen utaztam, addig csak megtartottam a fogadásomat, hanem a vasútnál mindjárt elém löktek egy sorsjegyet.
– Nem kell a sorsjegy.
– Hja, az szabály – felelték. – Ha nem akarja a sorsjegyet, elajándékozhatja, de meg kell fizetni a jegyben.
No, már olyan bolond nem vagyok, hogy elhajítsam a szerencsét, mert hátha?… Az ördög végre is nem alszik. Zsebre gyűrtem s útközben valóban arról gondolkoztam, hogy a szerencse bolondjába rám pislanthatna. Ámbár kicsiny az esély, egymillió sorsjegy közül. Ej no, egy forinttal a fele útra hozhatnám magamhoz.
Úgy-úgy, mihelyt beérkeztem Pestre, veszek még egy sorsjegyet. Már akkor csak egy félmillió lesz a távolság. Mert úgy számítottam, hogy kettesével rakva a sorsjegyek, félmillió egyenlő sanszot tennének.
Meg is vettem az első trafikban. A szép trafikáns lány kezéből azonban éppen akkor siklott ki egy másik sorsjegy s felém röpült.
– Vegye meg ezt is – mondta.
Isten neki, megvettem.
Másnap ahány boltba benyitottam, mindenütt sorsjegyeket kínáltak, mindenféle csábító fineszekkel.
– Éppen ez az egy maradt. Hátha szerencsét hoz a »vakarcs«.
Másutt azzal tukmáltak rám kettőt, hogy egy gyermekleányka állt a pulpitusnál:
– Húzasson a sorsjegyekből, uram, ezzel a gyermekkel.
Húzattam és még a kicsikének is adtam egy hatost krumplicukorra.
Egyszóval, mire megjött a húzás napja, tíz sorsjegy volt a zsebemben.
Most már csak százezer sansz volt ellenem a főnyereménynél, a kisebb nyereményekhez meg pláne közel álltam. Kiszámítottam én azt álmatlan éjszakákon egész apróra. Izgatottan néztem a lapokat az első nap; nem nyertem semmit, nézem másnap, akkor se nyertem.
Végre meglátom harmadnap, hogy igenis nyertem harminc forintot. Kijött a 2786-28.
Rögtön telegrafíroztam haza az asszonynak:
»Gusztálok. Az egyik sorsjegyem már ki is jött – még kilenc van kijövendő. Emiatt három nappal tovább maradok. Imádkozz otthon.«
Mire visszasürgönyözte Idám:
»Vigyen el az ördög, akire jobban hallgatsz, mint a hites feleségedre.«
De hiszen, lesürgönyözhette volna énmiattam akár a Kukliné prédikációit, az egész kötetet, mégsem mozdultam volna innen, míg a haupttrefferek sorsa el nem dől.
Eldőlt, de rosszul dőlt el. Mások nyerték el. Egyik sorsjegyem sem jött ki a kilenc közül. Bizony kár volt megvárni bolondjába, mert negyven forintomba került az ittlétel meghosszabbítása. Igaz, hogy abból harmincat visszakapok a nyertes sorsjegyemre.
Kimentem tehát a bezárás napján, hogy kifizessék. Akkor folyt javában a parádé. Hallottam, amint a királyfi olvasni kezdé a szép beszédjét s láttam, hogy csucsorítja száját gróf Széchenyi. (A többit, hála istennek, nem láttam.)
Jártam Ponciustól Pilátusig, míg végre ráakadtam a helyes közegre, de csak a bezárási ünnepély után.
– Mit akar? – kérdék.
– A nyeremény-összegért jöttem.
– Mit nyert ?
– Harminc forintot.
– Mutassa a sorsjegyet.
Megnézték, összehasonlították a jegyzőkönyveikkel.
– Rendben van. Várjon egy kicsit.
Vagy két óráig ácsorogtam, míg végre elfutott a méreg:
– Legyenek szívesek velem végezni, én utas ember vagyok.
– Jó, jó, majd mindjárt kikeressük a tárgyat.
– Miféle tárgyat ?
– Amit nyert.
– Hát nem készpénzt fizetnek ?
– No nem; örüljön ön, hogy csinos, értékes tárgyhoz jut.
Üsse kő, nem bánom. Csak hamar adják ide!
Elkezdték aztán keresni mindenfelé, lázas sürgés-forgással, engem majd megölt a kíváncsiság. Nem is csoda, sohasem voltam még olyan helyzetben, hogy tudjam, van valamim, de ne tudjam mi.
Végre előkotorásztak számtalan képráma, kályha-ellenző, majolikatál közül egy fehér valamit s felkiáltottak élénken:
– Megvan ! Itt van !
Leszakították a vékony hártyapapirost s egy mellszobrocska hámlott ki.
– Ez az ? – kérdém.
– Ez! – mondták olyan arccal, mintha szerencsét kívánnának hozzá. – Csinos szobor ! Szépen fogja magát kivenni a kályhán vagy valamely szekrény tetején.
»Nos, nem rossz – gondoltam magamban –, az asszony szereti az efféléket«, s kezdtem alaposabban megtekinteni az alakot. De nemigen hasonlított az se Kossuthhoz, se Jókaihoz, Petőfinek is egészen másféle fiziognómiája van. Talán Arany lesz ? De mégsem !
– Ugyan, ha meg nem sértem az urakat, ki ez a szobor?
– Schnierer Gyula – mondák.
– Hát ki az ? – kérdém megütődve.
– Mit, ön nem tudja kicsoda Schnierer?
– Nem én. Hát kicsoda ?
– Az a Schnierer ez, uram, aki itt volt alkalmazva a kiállításnál.
– Meglehet, de én ugyan nem viszem haza a szobrát.
– Nem akarja hazavinni?
– Hát mit csináljak én olyan szoborral, akiről nem tudom megmondani otthon, hogy kicsoda. Minek faragnak az efféléről szobrot?
– De ha mondjuk, hogy itt volt alkalmazva a kiállításnál.
– Úgy? Akkor hát tudják mit az urak ? Nekem is van egy szentesi földim, aki szintén itt volt alkalmazva a kiállításnál: a Gilicze Ferkó. Hát adják ide inkább az ő szobrát.
…Sehogy sem akarták kicserélni a Gilicze Ferkó szobrával, hát mondom: vegyék meg; kínáltam tíz forintért, ötért, háromért, egyért – kinevettek.
Hanem a végén mégis lefőztem őket. Otthagytam nekik ajándékba.

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi