AZ ÖREG SOMOGYI BÁCSI
AZ ÖREG SOMOGYI BÁCSI
Jól mondja Beksics, hogy a magyar koponya nem tartós. Megeszi a háj.
Nem ritka dolog, hogy nálunk a közélet jelesei, az úgynevezett szellemi munkások, ötvenéves korukban eltompulnak, agylágyulásba vagy melankóliába esnek, ha valami rosszabb nem történik velök.
Ilyen elhanyatlóban ösmertem már én meg Somogyi Tóni bácsit, a régi dieták egyik fényes nevű alakját, kinek halálát e hét folyamán jelentették Kiszomborból.
Meg vagyok győződve, hogy az ismerősei (amennyiben vannak még) meglepetve olvasták a kis újdonságot, mely szerényen meglapulva jelent meg a jelentéktelen napi hírek között; de úgy értem, hogy azon voltak meglepetve:
– Nini, hát élt még az öreg sas? Isten nyugosztalja szegényt.
Egyike volt a legsajátosabb alakoknak, kikről azt lehet mondani, hogy »vendég«-nek születtek. A bohemien típus legszeretetreméltóbb fajtájából. Noha kivált élete delén mindig közel volt a »húsos fazekak«-hoz, magának soha semmit sem szerzett. Élt gondtalanul napról napra, mint a víg madár.
(Ma már nincsenek ilyen alakok a politikában – csak az irodalomban, ahol nincs annyi kalács.)
Somogyi a Csallóközben született, mint fiatalembert Pozsony megye aljegyzőjének választotta. Később Szatmár megye termeiben szerepelt, majd Biharban, mint egyik vezérszónok. A híres szatmári pontoknak ő volt a szerzője. Az 1848-iki országgyűlésen Csongrád megye tápéi kerületét képviselte. Tüzes radikális szónok volt, tele tettvággyal, s azon korhoz képest sok európai ismerettel. Deák Ferenccel benső barátságban állott.
A világosi katasztrófa után ő is elvonult, s Málta szigetén töltött tizenhárom évet.
Mikor a koronázás után visszajött, teljesen meg volt öregedve, sovány nyaka alig bírta el nagy, rövidre nyírt ősz fejét s a nagy kék szemekben, melyek olyan élénken ragyogtak azelőtt, valami zilált árnyék bolyongott.
Így élt vagy tíz esztendőt régi barátai közt a politikai körökben, de már szerepet nem játszott. Néha el-eltűnt egy félévre, meg visszajött. Ha egy kis pénzecskével fölsegítették a barátai, s ezekből neki egy légió volt a vidéken, újra feljött, de csakhamar elköltötte, és ment a vidékre valamely másik barátjához. Mindenütt szívesen látták.
Mert noha sokszor hiányzott a kapcsolat gondolatai között, elméje folyton ruganyos maradt, s csapongó ötletei mulattatók valának.
Ismert alakja volt a kávéházaknak. Vidor gondtalansággal köszöntött be reggelenkint, mintha az egész világ az övé volna. Még szinte hallani vélem érdes, rekedt szavát, amint odaszólt a kellnernek:
– Őfelsége kegyelmes virginiáiból !
A régi dieták anekdotáinak és gunyoros versezeteinek egész tárházával rendelkezett. Csak említeni kellett valakit, s arra neki rögtön megvolt a verse.
Örökké a negyvennyolcadiki dieta légkörében élt. Az új nemzedéket lenézte. A mostani politikára nem adott semmit. Deákhoz minden héten ellátogatott kétszer, s olyankor mindég megtette azt a tréfát, hogy megkérdezte nagy titokban az öregúrtól, aki különben fiatalabb volt nálánál:
– Mit gondolsz, Ferkó, lesz-e még sátoros ünnep? (Amiért Deák mindég megfenyegette. )
Ezen a témán évelődött örökké. Ha a kormányokról diskurált szokott tréfás modorában, mindig odalyukadt, hogy csak az a kérdés: »lesz-e még sátoros ünnep vagy nem?«
Egyszer, mikor már sokszor hallottam ezt a – szerintem – bolondos mondását, megkérdeztem, mit ért a sátoros ünnep alatt ?
– Hüm – szólt pajkosan kacsintva –, mikor ismét fehér sátorok lesznek a mezőkön.
Ha szegény volt is, örömmel segített másokat. Mindig szedett fel nyomorgó támasztalan fiatalembereket s azokat protekcióval (mert az volt neki egész holta napjáig) megsegítette a pályájukon. Egy csomó fiatalembere volt, akikből ő faragott urakat, egynémelyiknek még a nevét is od’adta, »hogy ősei legyenek, mert ez a bolondság is szükséges«. Így nevelte fel Somogyi Dánielt, a festőt, Somogyi Józsefet, a törvényszéki bírót, s még vagy hét-nyolc Somogyit, akik mind az ő »fiai« voltak, de nem is tudtak egymásról.
Érdekes volt hallani, mikor ezekről az összeszedett fiairól beszélt, meleg szeretettel vegyítve sajátos bonhómiáját.
– Az asztalos fiamtól már régen nem kaptam levelet… Nem tudom, mit csinál. A piktor fiam szép képet küldött névnapomra… Az ügyvéd fiam rossz fát tett a tűzre… annyi a gondom ezekkel a gyerekekkel, hogy majd belebolondulok.
Ha valamije volt, mindjárt szétosztotta köztük. Egyszer egy csinos összeget örökölt. Egypár ezer forintot. Beváltotta az egészet aranyokra, és szétküldötte a »gyerekek«-nek, magának csak egy gyermekrészt tartván meg, de ezen rész egy arannyal nagyobb volt, hogy – azt mondja – »elösmerjék a gaz kópék, ki az úr köztük«.
Hát bizony lassankint mind szétmentek az ő hajdani barátai – pihenni. Az öreg Zsedényi, Deák, Eötvös, meg a többi dietai alakok, nem volt már itt neki senkije, aki a hajdani Somogyit ösmerje. Az új Somogyi pedig nagyon is kevésnek látszott.
Nyakába vette a világot, felkeresni azokat, akik még megmaradtak. Elment végképp Pestről vagy tizenöt év előtt, s azóta hírét se hallottuk.
Itt is töltött egy évet, ott is egyet, a harmadik helyen is egyet. Utoljára ezek a vidéki barátok is mind kihaltak. Legutoljára egyik barátja, Rónay Mihály gyermekeinél tartózkodott Kiszomborban, hol nagyon szerették és tisztelték a pajkos kedélyű öreget, ki egész élete végéig humorizált még saját sorsán:
– Bizony sokáig éltem – szokta mondani –, már a barátaim gyermekeire szorultam, most ide-oda az unokákra maradok. Ez még csak transit – hanem már azon magam is aggódni kezdek, hogy a dédunokák milyen szemmel néznek majd rám.
Bizony nem sok híja, hogy meg nem élte.
