KANAPÉ-PÖRÖK
KANAPÉ-PÖRÖK
(Csevegés)
Mikor én kisgyerek voltam, elmentem egyszer a falusi plebánoshoz, annak a szobájában láttam egy eredeti olajfestményt, amely engem akkor nagyon meghatott. A képen Tell Vilmos feszíti ívét, s éppen céloz a feleségére… akarom mondani, a fiára (ez a bolondos Ira Paine egészen megzavarja a történelmet), akinek ott van fején a szép piros alma. Könnybe lábadtak szemeim, s nem mertem odamenni többé.
Úgy vagy két év múlva megint a plebánoshoz vetődtem, s amint odaérek a dolgozószobájába, hát ott áll a kép még most is, azon módon, mint harmadéve.
Nem hiszem, egy szó sem igaz abból – gondoltam magamban gyermekésszel –, mert ha igazán menne a dolog hát azóta már vagy a nyilat lőtte volna el Tell Vilmos, vagy a gyerek szaladt volna el az almával.
Azóta én messze elszármaztam a falumból, a szegény tisztelendő plebános úr meghalt; nem hittem volna, hogy még találkozom valamikor ezzel a képpel.
Pedig hát találkozom vele a lapokban. Mint az alumneumok étlapján bizonyos ételek, annyiszor jelenik meg az a hír, hogy Baross Gábor államtitkár és Tolnay Lajos, a vasúti igazgató ádáz ellenségeskedésben állanak. No, most mindjárt legyűrik egymást. Ez minden hónapban előfordul egyszer, midőn az uborkára legjobban rásüt a nyári nap heve. És a jövő hónapban, mikor megint előbukkan az örök újdonság, roppant elcsodálkozik rajta az ember: micsoda, hát még mindig nem ette meg egymást a két kiváló ember ?
Melyik a Tell Vilmos köztük, ki a fiú, és mi az alma, az meglehetős titokban hagyatik, de az már bizonyos, hogy mint a Cselkó plebános úr képén, a nyíl itt is örökké áll és el nem pattan… Csak a naiv gyerekek hisznek abban még.
Hanem a lapoknak tetszik ennek a képnek a mutogatása, (teszik ezt különféleképpen, hol sötét, hol világos háttérrel) elannyira tetszik, mondom, a kép a lapoknak, hogy most egy sikerült másolatot csináltak róla.
A másolaton Jekelfalussyt tették Tell Vilmosnak, Török Jánost pedig madame Ira Paine-nek (mert almát a képhez még a legleleményesebb, legszemesebb újságírók sem bírnak fölfedezni), Jekelfalussy lövöldözné ki ezen kép szerint a kártyákat a Török János kezéből.
A sajtó, miként a publikum a dalcsarnokban, madame Ira Paine-nel tart. Pedig uraim, egyszer már majdnem megjártuk a Török-szimpatiákkal ! Akkor a szofták csinálták ezt a rokonszenvet, de most vajon »ki« (mert nem »mi«) csinálja?
Egy vidéki lapból hápogott elő a nevezetes kacsa, melyet most hizlalnak, tömnek. Ennek a kacsának azonban két csőre van. Ami nem is lehet valami különös állítás önök előtt, akik már »Háromcsőrű kacsá«-t is láttak.
A kacsának az egyik csőrében van egy babérkoszorú, mely Török János halántékaira leszen teendő; a másik csőrében van egy darab arzenikum, mely a kacsa zúzájába jutván, Jekelfalussy Lajos által lenne lenyelendő.
Nagyon gyanús kacsa ez. És én igen kíváncsi volnék arra, vajon nem tudnak-e valamit erről a kacsáról a rendőrségnél?
A sajtó jól tenné, ha egy kicsit igazságosabban, szelídebben beszélne (ha már a dolgokról nem akar, isten neki), de legalább a személyekről.
Az a koszorú, ami a kacsa egyik csőrében van, még nagyon korai. Azt majd csináltassuk meg, ha a Gazdag Imre gyilkosai előkerülnek, annak az óriási összegnek az utolsó öt forintjából, amit a postatolvajoktól visszavesz Török János, akkor, midőn majd az utolsó goromba fiákeros is olyan modorban fog velünk érintkezni, mint Nopcsa báró.
Ami pedig az arzenikumot illeti – azt nem érdemelte meg Jekelfalussy Lajos, aki egyike a legkiválóbb tisztviselőknek, tetőtől talpig gentleman, s intrikákra nem is képes.
Valószínű, hogy az egész kanapé-processzus – noha hivatalos alakban meg lett is cáfolva – mégsem igaz; de ha csakugyan van valami a dologban, különös eljárás a részletek ismerete nélkül akarni eltalálni, hogy okvetlenül Török Jánosnak van igaza.
A sajtó sokszor hasonlít a nasivasizóhoz, aki ráteszi mindenét a zöld hetesre.
De ebben az esetben legalább azt várná meg, míg jobban összekeverőznek a kártyák.
