A T. HÁZBÓL [ápr. 18.]

Full text search

A T. HÁZBÓL [ápr. 18.]
Már ezentúl hosszabbak lesznek a viták. Megjött Thaly. Őszbecsavarodó göndör haja majdnem a vállát verdesi. Egészen hasonlít már II. Rákóczi Ferenchez, akinek a képét ott hordja üvegmedalionban az óraláncán. Nagy reverenciával fogadják mindenfelé a meggyógyult utolsó kurucot.
Pedig nagy labancvilág van odabent. Csupa ellenzéki szónokok perorálnak ugyan, de a kormánypárt összetart s mintha valamennyi vízhatlan köpenyegben ülne ott, nekik bizony hiába csurog az eső.
Az özönvíz derekasan megindult.
A büfében van is már egy hajó kiállítva, amit egy bajai molnárlegény, Tóth János késsel faragott ki. (Nem tudom, óvintézkedés-e ez vagy raritásképp van ott kitéve?)
A beszédmérce a külső ajtón a következő műsort mutatja:
Andreánszky Gábor, Orbán Balázs, Szilágyi Dezső.
Legelsőnek tehát a »szórakozott báró« beszél, aki azonban mégsem olyan szórakozott soha, hogy a zsidókat elfelejtse minden beszédében megvágni; hanem abban a tekintetben szórakozott, hogy mikor a beszédet már bevégzi, akkor jut eszébe, hogy még valamit kifelejtett s ilyenkor mérgelődik magában: »Ez az átkozott szórakozottságom az oka«.
És igaza van abban, hogy mérgelődik, mert mindig azt felejti ki a beszédeiből, ami azokat kitűnőekké tenné.
Annyi bizonyos, hogy Andreánszkynak van most a legkényelmesebb szerepe, s azt ő ki is aknázta. Tisza, hogy az ipsissima verbat használjam, a bihari szegre akasztotta a rabbit, úgy ahogy azt Andreánszky a múltkor indítványozta.
Utána a »csont báró« Orbán Balázs mennydörgött a leendő főrendiház ellen, különösen a cenzust rosszalva s azzal a sikerült mondással nevettette meg pártját, hogy a főrendi ház kapuja elé kell majd odaíratni: »fuss vagy fizess«.
A csont báró kollekciója ismét szaporodott tehát egy beszéddel, mert Orbán Balázs talán az egyetlen képviselő, aki összegyűjtve kötetekben adja ki parlamenti beszédeit.
Midőn egyszer Loiseau de Mauleon kiadta beszédeit s egyik olvasója kérdé tőle: »Miért nem közölte ön egyszersmind a határozatokat is?« – Loiseau de Mauleon azt felelte: »A bírák becsülete miatt«.
Ha Orbán Balázstól kérdeznék, miért nem közli köteteiben a határozatokat is, ő sokkal egyszerűbben felelhetne:
»Az én beszédeim nincsenek semmi összeköttetésben a határozatokkal.«
A szélsőbalnak nem lévén több bárója, átadatott a szó Szilágyi Dezsőnek.
Phoebus szekere még magasan járt odakünn égi útján, mikor Szilágyi belekezdett.
Az elnök kezében a lélekharang kicsengett a lelkeket hívogatva, s a drót zizegett a helyiségekben.
Éppen ekkor vetődtem esetlegesen a folyosóra. Minden ember rohant be s egyszerre síri némaság terült el mindenütt, csak egyetlen alak küzdötte magát kifelé, a berohanók áradatával szemben.
Ez volt Jókai.
Kérdeztem tőle: minek jött ki, mikor az egész világ bent van?
– Éppen azért. Most itt senki sem jár, hát idehívom a múzsákat. Egy háromkötetes regényt akarok itt kikombinálni.
– Most a múzsák is a karzaton vannak.
– Jut azokból ide is.
Otthagytam Jókait, hadd komponálja a maga regényét s bementem az úgynevezett hírlapírói ketrecbe, áttévén a kalapomat az elválasztó deszkán át egy képviselői székre. Mindig ott szoktam tartani. (Szegény öreg kalap, hadd vegyen ő is részt a törvényhozatalban. )
Szilágyi beszélt és természetesen szépen beszélt. Uralkodott az egész Ház fölött.
Mély csönd honolt szerteszét s a figyelem megfeszült. Mintha valami nagy madár röpül, mindenki figyelmét leszegzi a szárnycsattogása.
Egy szem volt az egész Ház és ez az egy szem Szilágyit nézte és egy fül, mely őt hallgatta.
S nemcsak ő beszélt, de minden izma. Néha a homloka ráncolódott össze, egy rángás az ajk körül s ilyenkor egy gúnyos nyíl röppent el. Hangja élesen nyiszált olykor, mint a borotva, máskor fölvette a játszi pajkosság élénk színeit. Fejét hátraszegezte bizonyos kevélységgel s ez rendesen akkor volt, mikor a konklúzió kigomolyodott… egy szép pázsitos tisztásra vezette ki pártját a következtetések, az »azonbanok« és »mindamellettek« rengetegéből, majd ravasz jámborsággal hajta le fejét, mint bűnbánó, ha egy maró kifejezéssel karmolt s beásta körmeit a miniszterelnök érzékeny oldalaiba.
Tisza nagy megadással vetette magát hanyatt a székében, mintha egy kupéba ülne bele, olyan utas gyanánt, aki jól tudja, hogy no itt most egy rettenetes hosszú stáció következik s szomorú rezignációval hallgatja a gőzgép zakatolását:
– Isten neki, majd csak fütyülnek valahol!
Dehogy fütyültek, dehogy. Koronkint kitört a tetszésmoraj s megmozgatta a Ház bal tájékait, mint a vihar a vetéseket. A beszéd egyre nőtt-nőtt, az argumentumok egyre ágaztak, mint a káposzta levelei, de az összeborulásról szó sincs még.
Minthogy az én eszem nemigen vesz be a tudományból egyszerre annyi sokat, kimentem közben a folyosóra.
Jókai járkált ott egyedül.
– Még mindig Szilágyi beszél? – kérdé. – Pedig már a harmadik kötet végén vagyok. Isten neki, ha így van, megtoldom még egy kötettel, hadd legyen belőle négykötetes regény.
Megnéztük Jókaival a büfébeli hajócskát s azzal bementem újra, hogy ne alkalmatlankodjam neki komponálás közben.
Szilágyi elemében van, a Ház folyton figyel, a mamelukok folyton mogorvábbak, a baloldal mindjobban-jobban élénkül. Mégis nagy műszónok ez a Szilágyi!
Csak egyetlen embert fárasztott ki: Göndöcsöt, ki a Ház mediumán állva szunnyadozik. Hol-hol fölriad s megszagolja a kezében levő ibolyacsokrot s megint elalszik. Álmában apró angyalok pajkoskodnak Göndöcs apóval s mennyei »derültség« ül ki arcának mélyedéseibe, kékes szemhéjaira, mialatt szeme bezárul.
A karzaton ott ül Andrássy Gyula és az egri érsek Samassa, kinek szeme gyöngéden pihen a baloldali fejeken. Elgondolkozik. Valaha ő is ott lent ült.
Milyen világ volt az!
Mikor azt a verset csinálta a beszédjeire Tóth Kálmán:
Vigyázzon páter Samassa,
Hogy a Házat meg ne szalassza.
 
S milyen világ ez most! Az egész Ház a páterek után szalad ma!
Andrássy gyakran hajlik oda az érsekhez, csevegésbe elegyedik a két főúr. Valami ilyesformát beszélhetnek:
– Ezt mi főztük ezeknek! Engem azért gyönyörködtet a tálalás. Tisza egyébiránt ügyes szakács s képes elkészíteni még a csizmatalpat is ragunak. De Szilágyi leszűri róla a szószokat.
– Nem veszedelmes – mondja őeminenciája –, mert azt a hibát követte el, hogy ő a Tisza szószai helyett a magáét önti rá s megint csak nem látszik ki az igazi anyag.
Valóban a szószok csak úgy csurognak a Szilágyi beszédéből. Nem, ez már sok! Kimegyek megint egy kicsit pihenni.
A jobb folyosón már vannak emberek: egy habaréki ül ott és egy kormánypárti. Ezek már kidőltek.
– Hát te nem hallgatod Szilágyit? – kérdi szemrehányólag a habaréki.
– Nem én – mondja ez finom bókkal. – Nehogy meg találjam szeretni. De nem az, nem… arra felelj inkább, hogy te miért nem hallgatod?
– Nem én – mondja az finom mentséggel – , nehogy meg találjam unni.
A túlsó folyosón azonban még mindig egyedül jár Jókai hátratett kezekkel, gondolatokba merülve.
– Még mindig ő beszél? – kérdé, amint fölpillantott.
– Még mindig.
– Már a hatodik kötetben vagyok – mondja, s aranyos jókedvének egy fényes sziporkája kiül búsongó mosolynak az ajkai körül. – Megházasíthatom már az embereimet, mit gondolsz?
– Nekem nincs reményem. Jó lesz még egy kötetig nyújtani…
Még egyszer visszavánszorogtam a karzatra. Most jött csak a java. Az ellenzék illuminálva volt, minden arc ragyogott, minden szem fénylett. Szilágyi szatírájának ostorát pattogtatta s valahányszor az ostor csattant, kitört a hahota, mint egy zuhatag s hömpölygött, mint a lavina a balvidék egyik széléről a másikig. Göndöcs fölébredett egészen és az ibolyacsokrát lobogtatta magasan. A szélsőbalon összeverődtek a tenyerek, a karzaton Grecsák széthajította a karjait, hogy neki két hely jár itt s még a lábait is fölrakta, Urváry boldogan pillantott szét a mamelukokon, akik kővé meredve ültek helyeiken: »Jobb is volna már ezeknek nem változni vissza eleveneknek«.
Hanem hát, mint mindennek a világon, úgy ennek a beszédnek is vége lett. A nagy papírsárkány, mely oly magasan szállt, kezdett lassanként lefelé jönni, a spárga egyre fogyott, míg végre zsupp… (A zsupp helyett »éljen«-t tessék érteni) lent volt a földön… Phoebus szekere már ekkor alá kezdett hajlani az ég ívén.
Ellankasztva rohantunk mindnyájan a folyosókra:
– Vége van! – jelentem lihegve Jókainak.
– Késő már! – mondja szomorúan. – Tizenegy kötet lett a regényből. Hol vegyek én ilyen hosszú könyvnek kiadót?

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi