A T. HÁZBÓL [jan. 25.]
A T. HÁZBÓL [jan. 25.]
Mégis halad a világ!
Ezt nem a mai vitából és szavazásból következtetem, ahol leszavaztatott a katolikus autonómia, melyet már Deák idejében helyeseltek, hanem csak úgy halad a világ, hogy egy nevezetes újítás történt a tanácsterem főbejáratánál a cigarettliző képviselők javára.
Most már nem kell minduntalan bekukucskálnia a terembe Pulszky Károlynak, hogy nem-e a papa beszél vagy Guszti. – Sem a künnlevő antiszemitáknak nem szükség örökké résen lenni, nem-e egy társuk beszél. »Menjünk be helyeselni, fiúk!«
Nyugodtan szívhatja a szivarját mindenki, ott van a főbejáratnál a víz-… akarom mondani a beszéd-mérce.
A feliratkozott szónokok nevei függnek egy táblán:
Neiszidler Károly,
Bende Imre,
Dégen Gusztáv,
Zichy Antal,
Apponyi Albert stb.
Bende Imre,
Dégen Gusztáv,
Zichy Antal,
Apponyi Albert stb.
Aki beszél, annak a neve mellé egy keresztet tesz a teremőr, aki pedig már beszélt, annak a nevét csak áthúzza. (Pedig a ( + ) keresztet bizony találó lenne néha otthagyni.)
Ez a rendszabály a rossz szónokok ellen van irányozva, s e helyütt látszik meg, hogy a kisebbség is hogyan zsarnokoskodhat a többség fölött.
Midőn a folyosó érdekében történt ebbeli újítás (hogy háznagyi stílusban szóljak) helyeslő tudomásul vétetik általam, áttérek az ülés rajzolására.
A kereszt a Neiszidler Károly nevénél van.
Neiszidler Károly szűzbeszédet tart, s amint rekedt hangja kezdi a cserépfazekak repedését természethíven utánozni, a szélsőbalon ijedten ütik fel fejeiket Csanády és az öreg Madarász:
– Nini, a Csiky Sándor! Beválasztotta a hangját!
A beszéde azonban nem volt olyan, mint a Csiky Sándoré; hanem egészen szalonképes. Ő is, mint a másik szűzszónok, a barna Dégen, egy-egy virágbokrétát nyújtott át szemérmesen Trefortnak. Kezdetnek elég szép az!
Ez különben mind csak a felületen volt, mélyebben a katolikus autonómia foglalkoztatta az elméket.
Mindenki erről beszélt.
– A papok ne olyanok legyenek, mint a sárkány mondá – Ugron Gábor –, de olyanok, mint a sasok.
– A sasok is ragadozók – jegyzé meg a szabadkőművesek nagymestere.
– A kövér papoktól nem félek – szólott egy kálvinista a folyosón –, hanem a sovány papoktól őrizkedjetek!
– Maradjunk a réginél – explikálta egy opportunista – (s ilyenek vannak nagyon sokan), mert a betegség kisebb veszedelemmel jár, mint a gyógyítás.
Ez fejezi ki a Ház hangulatát a legjobban. Aminek Zichy Antal is hangot adott, igen helyesen és férfiasan. Nagy fa ez! De jó volt megbolygatni Ugronnak, mert legalább megláttuk: mennyivel vagyunk előbbre!
A pap képviselők közül ma Bende Imre szállt síkra az autonómia ellen. Általában az egész vita alatt a katolikus papok tapintatosan és óvatosan beszéltek.
– A kisebb rendű papok hasonlítanak mostani szerepükben a régi pozsonyi dieták egyik alakjához – mesélte, gondolom, az öreg Boér. – Atzél Istvánnak hítták a pozsonyi követet. Sajátságos viszonyainál fogva mindig olyan dologban kellett felszólalnia nagy ékesszólásával, amit nem szeretett, s ha aztán rendesen ő győzött, rettenetesen szidta az egész országgyűlést, »nem érdemli az ilyen nemzet, hogy legyen«.
A hangulat békülékeny volt, a kálomisták és lutheránusok előszeretettel bújtak ugyan egymáshoz, de a katolikusok közömbösen hallgatták a szónokokat.
Mennyei nyugalomban csak a zsidók ültek most; megnyugtató lehet az nekik, ha a keresztények kezdenek összetűzni.
De tán legboldogabb volt Wahrmann, aki szélesen elterülve dűlt el a padban, s bizonyos előkelőséggel mosolygott.
Tekintete elkalandozott a terem mennyezetén, az elnöki trónus függönyein, lelke pedig nőtt és elszállt az ábrándok honába. De mialatt a lelke nőtt, a szeme folyton kisebbedett. Bóbiskált.
Az elnöki szék függönyei szaladni kezdtek, a tanácsterem falai eltűntek, s egy csodás vízió nyílt meg előtte. Tündéri fényözönben egy lila színű felhő fodrán ült Klio, és egy Posner Lajos-féle plajbásszal a magyarok történelmét írta. Diktálta neki báró Wodianer Albert.
Éppen ebben a pillanatban jegyezték be a Wahrmann nevét, s két szárnyas nemtő ereszkedett le koszorút tartva kezében a magasból feléje.
Szárnyuk, amint rebbent, a hűs neszre hirtelen föltekintett.
Hát előtte állottak: báró Andreánszky Gábor és Vadnay Andor.
A körülülők izgatottan néztek, mi fog történni.
– Egy levelet hoztunk önnek – mondák udvariasan.
Wahrmann átvette a levelet szótlanul, s a két küldönc is szótlanul távozott.
(Ez volt az első gyalogposta a Házban.)
A szónokról egyszerre elfordult a figyelem Wahrmannra.
E némajáték megmentette a katolikus főpapok hatalmát, mert ezentúl senki sem törődött az autonómiával, hanem csak azzal, hogy mi lehet abban a levélben.
A »nagy üldözött« elolvasta kétszer, s azzal hirtelen eltávozott a Házból.
A percek, órák teltek, de Wahrmann nem jött. A szavazás is megkezdődött, de Wahrmann helye még mindig hűlt.
Az ellenzéki vezérek még kíváncsiabban kérdezgették: micsoda arkanum lehet az, amitől a mamelukok nem jönnek el szavazni?
No, abból a levélmintából érdemes lesz nyomtatni egypár ezeret pártköltségen.
Különben szavazott, aki hogy tudott. A költségvetést elfogadták, az Ugron javaslatát el nem fogadták. Az egyesült ellenzék Ugron javaslatára szavazott, Pulszky Ágostot kivéve.
A Pulszkyakból csak az öreg Pulszky szavazott az autonómia mellett.
Dicsekedett is vele hazamenőben, mint Saturnus, cinikus humorral:
– Leszavaztam a gyermekeimet.
Pedig a gyermekei szavazták le őt!
