Epilóg
Epilóg
Hanem hát kibékülnék én még a városi magisztrátussal is, csak a konyha lenne jobb náluk.
Mert a müncheni konyhánál csak még egy rosszabb dolog van a világon: a bajor szivar.
Mikor az első félmárkás szivart kiszíttam, fogadást tettem magamban, mihelyt hazaérek, rögtön gyűjtést indítok meg a mi Szapárynk szobrára.
Hanem megelőztek. Már akkor a Radetzky szobrára gyűjtöttek itt. Az is szép foglalkozás így nyáron. Gondoltam magamban, nem csinálok a szegény Radetzkynek konkurrenciát.
Hisz úgyis eleget megrövidítette Jansky, aki a Hentzi-sírnál agyonszónokolt a gyűjtendő summából egypár ezer forintot.
Denique nem folytatom tovább… az ország eddigi nagy utazói és Tarascon Tartarin-jei mind azzal jöttek haza a külső országokból, hogy mi mindent láttak odakünn s hogy milyen kicsiny és hátramaradott a magyar nemzet.
Hát én is ezekhez csatlakozzam?
Tettessem magam én is, hogy sok szépet láttam és sok okosat tanultam?
Nem én. Nem csatlakozom hozzájok, de ellent sem mondok nekik. Minek veszekedjek én valakivel?
Hanem egy benyomásomat mégis fölemlítem az útból, a legutolsót s talán azért a legigazabbat.
Mikor egy hónapi kóborlás után végre berobogott a vonat a magyar államvasúti indóházba, keresztülmenve az indóház éttermén, látom, hogy a pincér túróscsuszát visz valakinek, önkéntelenül megcsördítem az oldalamon függő revolvert.
– Megálljon! Tegye le azt a csuszát!
A pincér ijedten tette elém a tányért, melyen ott fehérlett az a tündér halom, a patyolatos magyar tészta, hát még a túró rajta, úgy vette ki magát, mintha összetépdelt havasi rózsákkal volna behintve. Hát még a legtetején azok a szépen megpirított, összekunkorodott tepertők!
Gyöngéden néztem, hosszan elmerengve s mikor végre az első adagot lenyeltem, Kossuthtal kiáltottam fel: »Leborulok a nemzet nagysága előtt«.
…Biz’ isten érdemes mégis elutazni és egy kicsit oda. lenni azért az élvezetért, hogy az ember hazajöhessen.
