III. A »kínos« jelenet
III. A »kínos« jelenet
Át kell ugranunk nagy hirtelen a többi csip-csup fölszólaláson és a Szapáry gróf beszédjén, mert nevezetes mozzanathoz érünk.
Az óra már elérte a kettőt, még csak Helfynek kell szólania s mindjárt szavaznak. Minden készen van már. Podmaniczky éppen most húzogatja le a felöltőjét a ruhatárban. A mamelukokat összeolvasta Biasini Domokos: biztos többség. A vonat – mehet.
A derült égen egy csöpp bárányfelhő sem volt. Midőn az ajtó megnyílt és Tisza belépett a folyosóról.
Hiszen az ajtó máskor is megnyílik és Tisza máskor is belép, de most, noha már Hegedüs a zárbeszédet is elmondta, szólni kívánt.
Ebben sincs semmi meglepő, csak akkor bámultak el, midőn bizonyos megbotránkozással a hanghordozásában kezdett reflektálni a Szabó László beszédére.
Szabó László? Csavargatták kíváncsian nyakukat a képviselők. Mit mondott. Melyik az?
Az a szelíd arcú fiatalember ott a szélsőbaloldali padokban, akit hagytak beszélni az imént a nagy zsivajban, anélkül, hogy gyanították volna mit beszél. Hanem Tisza értesült róla künn a folyosón is.
– A képviselő úr azt mondta – szólt a miniszterelnök kissé ingerülten –, hogy az én intimusaim közt oly ember van, ki az országnak vagyonát egyharmadáért harácsolja el.
Minden ember megmozdult erre. Ohó! Mintha egy hirtelen jött széláramlat fölborzolja tarajosra a habok sima hátát.
– Ki az? – kiáltá egy hang a jobboldalon.
– Én azt mint rágalmat visszautasítom – folytatá a miniszterelnök.
