A CÁR BESZÉLGETÉSE BISMARCKKAL
A CÁR BESZÉLGETÉSE BISMARCKKAL
(Külügyi csevegés)
A berlini udvarnál, hol mindenkinek a San Remo-i betegen jár az esze, nagy ünnepélyességek verték fel a nyomasztó rettenetes csöndet. A világ legszerencsétlenebb emberét fogadták: a fehér cárt, aki sok hírlapi herce-hurca után végre mégis odaérkezett egész családjával, a kis cárevicsekkel és finom, vékony arcú, nagy szemű, karcsú feleségével.
Igazán érdekes volt az a díszebéd a császári palotában, ahol a világ legnagyobb urai étkeztek – kik az egész világot meg akarják enni, de itt talán beérték egy-két falattal.
Berlinben a nép nagy rokonszenvvel fogadta a cárt, az igaz, hogy nem is eresztették közel a népet, mert annyit már a berlini rendőrség is tud, hogy a derék orosz atyuska nem valami nagyon népszerű ember, se odahaza, se másutt.
Az atyuska is szepegett, de a rendőrség is szepegett. Isten ments, hogy Berlinben történjék valami merénylet.
Ést történt, noha a lapok eltitkolják. Gróf Kálnoky követte el a merényletet. Egy phonofont állított fel a cár szobájában, a lemez fölvette a cár hangját, egy másik az öreg Bismarckét, s így most összeállítható lett az egész párbeszéd, amit folytattak…
A lemezekről leolvasván Kálnoky a két nagy faktor beszélgetését, érdekében valónak találta, hogy az a lapokban napvilágot lásson, minélfogva leküldte a magyar belügyminiszteriumhoz, hogy itt őrizzék a világhírű lemezeket, s tartsák a tartalmukat titokban.
Így aztán mindjárt egy óra múlva mi is megtudtuk a diskurzust, és itt közöljük:
A cár (a belépő Bismarckhoz): Isten hozta. Hallottam, hogy ön itt járt, s azért küldtem el önhöz Cserevint.
Bismarck: Igen, voltam bátor tiszteletemet tenni.
A cár: Üljön le, kedves Bismarck.
Bismarck: Köszönöm, nem fáradtam még el.
A cár: Én pedig azt hallottam, hogy ön már el van fáradva. Ebben a körben.
Bismarck: Adja isten, hogy ne kelljen felségednek az ellenkezőről meggyőződnie.
A cár: Ej, ej, öregúr, ön túlságosan bízik az erejében. Hát jól van, no. Húzza ide közelebb a székét, és hozzuk tisztába a jövőt.
Bismarck: Én már tisztába hoztam.
A cár: Ördöngős ember, hát mit akar ön?
Bismarck: A békét. És felséged?
A cár: Én is azt. De Bulgáriában előbb még okvetlenül tennem kell valamit. Mit gondol ön?
Bismarck (közömbösen): Nem gondolkoztam még a tárgyról.
A cár: Egészen felingerelt Koburg Nándor. Azt olvasom, bútorzza magát a gyerek. Ez már sok!
Bismarck: Bízik.
A cár: Miben?
Bismarck: A konstellációkban.
A cár: Mit törődöm én a konstellációkkal.
Bismarck: Igaz, de a konstellációk azért mégis megmaradnak konstellációknak. Ausztria nem enged semmi beavatkozást…
A cár: Nem enged? Hát lehetséges ez? Ausztria? Hahaha! Mit képzel ön Ausztriáról?
Bismarck: Én meg vagyok róla győződve, hogy nagyon erős.
A cár: Miből gondolja?
Bismarck: Onnan, mert azelőtt mindég maga Ferenc József császár veregette meg a delegációk szessziója alatt az Andrássy Gyula vállait.
A cár: És most?
Bismarck: Ez idén már csak Falk Miksával mondattak neki nehány bókot.
A cár (elgondolkozva): Ez rossz jel. Ez megingat. Teringette, herceg, ön gondolkozóba ejt. Csak még egyet kérdezek.
Bismarck: Parancsoljon, felség.
A cár: Azt az egyet szeretném csak megtudni, hogy beszélt-e már Beöthy Ákos, és hogy mit mondott?
Bismarck: Persze, persze. Ettől igen sok függ.
Itt a párbeszéd megszakadt, mert e pillanatban Kuna, a »birodalmi kutya« kezdett az ajtón kaparászni.
– Hívnak – szólt a kancellár felállva és elbúcsúzott.
