KISASSZONY FELESÉG
KISASSZONY FELESÉG
Tegnap érdekes válóperi békéltetés folyt a budapesti törvényszéknél.
A férj egy előkelő helybeli kereskedő, a neje hasonlóan egy nagykereskedő leánya.
Mikor a haragos felek megjelentek a törvényszék előtt, szinte önkéntelenül fakadt ki a csodálkozás:
– Oh, be szép, összeillő pár!
Valóban az asszony ritka szépség a fiatalság üdeségével és az előkelőség bájával. Ilyen fiatal és már válik. Csak négy hónapja élnek együtt, azazhogy nem élnek.
No de sorjában menjünk. A békéltető bíró kellő óvatossággal fogott hozzá a megszakadt kapocs összeforrasztásához, s mindenekelőtt az okát kezdte kifürkészni:
– Talán engesztelhetetlen gyűlölség? (Ez a csúf frázis, mely sokszor egyebet fed.)
– Nem, nem – motyogta a kis menyecske, s megrázza a fejecskéjét tagadólag, kecsesen. – Én szeretem a férjemet, különben is ő válik.
– Imádom a feleségemet – hebegte a férj, s szeme részeg mámorban révedezik a szép asszonyka sugár termetén.
– De hát akkor mi az oka? Talán megtudott ön valamit?…
– Inkább megfordítva, semmit sem tudtam meg.
– Talán valami sértés történt kettőjük közt?
– A világért sem, bíró úr.
– Talán a felesége hozományában csalódott ön?
– Éppen nem. Ő gazdagabb nálamnál.
– De hát akkor mit akar?
– Őt!
– Ön félrebeszél. Hisz bírja őt…
– Dehogy bírom, dehogy – mondá szomorú mosollyal a férj. – Ő még… hogy is mondjam azt… kisasszony.
– Lehetetlen! – csodálkoznak a bírák.
A szép asszonyka vérvörös lett, mint a bíbor.
– Igaz ez, amit a férje mondott? – faggatják a gonosz bírák.
A gyermekasszony hümmögve bólint a szép fejével, hogy bizony igaz.
– De hát mért teszi ezt, nagysád, az isten szerelméért?!
– Azért, mert nekem ez elvem – felelte a menyecske olyan határozott hangon, amelyből mindenki kivehette, hogy ez az utolsó szava volt.
Mégiscsak csodálatos portékák ezek az asszonyok!
Az ember azt hinné bánkódással, hogy már-már kivesztek az elvek, s íme hol bukkan rá az »elvekre«: olyan különös helyen találja meg, ahol legkevésbé se keresné.
