MOSOLYGÓ EMLÉKKÖVEK
MOSOLYGÓ EMLÉKKÖVEK
(A kisebbség és a többség. A vacsora és az uzsonna)
Valamelyik pécsi püspök csinálta meg azt a tréfát: egy máriás tallért hordott a zsebében azzal az eltökéléssel, hogy mindjárt odaadja a koldusnak, ha valahol olyan férfitársaságba vetődik, ahol frivol dolgokat nem emlegetnek.
Az érdemes püspök örökké megtartotta a tallérját, vele is temették el.
Nem azért hozom ezt fel, mintha azt akarnám demonstrálni, hogy a többi püspököknél is vannak ilyen tallérok. Ámbár némelyiknek valamennyi tallérja ilyennek látszik.
De semmi közöm a püspökök tallérjához, csak a szituáció kedvéért említettem, mert nekem magamnak is lehetne egy ilyen örökké tartó tallérom, ha ahhoz kötném a tőle való elválást, hogy egy óráig kerüljek olyan politikusok közé, akik az öreg Deák Ferencet ne emlegetnék.
Éspedig nem a beszédjei azok, amik az ő alakját minduntalan életre hívják (azokat kevesen olvassák), se az alkotásai, a kiegyezés (annak nem sokan örülnek), hanem az ötletei, melyeket mindenki szeret. Még a Olayak szája is mosolyra szelídül azoktól.
Mindennap fölszínre csillan egyik-egyik az öregek emlékezőtehetségének homokjából. Hogy ült ott az öreg a folyosón, vagy a klubban akkor és akkor és mit mondott. Mítosz már ennek a fele. Az adomáknak is a fele bízvást succrescentia. A világba szétszaladt Deák-ötletek összeházasodtak más idegen emberek ötleteivel, s a Deák-cég alatt floreskálnak.
De azért a valódi szakértő legott felösmeri a Deák igazi mondását a hamisítottól, s bizony halálos vétek, ha össze nem fogdossa a sok vándorló humort és bölcsességet.
Az öregúr szobra nemsokára készen lesz. Bizony gyenge monumentum; az egyedüli eszme benne, hogy háttal van fordulva a liberális klub felé.
De ha szobra se volna, mondásai, képei és hasonlatai örökké üdén tartanák emlékét.
Beszédjei csak amíg élt, addig védték a kiegyezést, politikai bonmot-jaival azonban, minő a Madarásznak mondott argumentum az ágyúkról, Csengerynek a kamarilláról, melyek szájról-szájra mennek, unokáról-unokára szállnak, még a holta után is békíti a nemzetet a királlyal.
Ámbár hiszen ma már fölösleges munka. Ma már olyan nálunk őfelsége, hogyha titkos plebiszcitummal szavaztatnák meg a lakosságot, ki legyen a király, ő-e, vagy Kossuth Lajos – föltenném azt az egy tallért, amiről a tárca elején szólottam egy rézkrajcár ellen, hogy őfelségének lenne majoritása.
De addig-addig fecsegek itt minden másról, hogy voltaképpen el is felejtettem a célomat: Deák egypár mondását följegyezni az életírója számára.
Egyrészt a közönség sem hallotta még, de másrészt ha a jövő kor valamelyik Deák Farkasa rájok bukkan, az nagyon megörül nekik.
Hát miért ne okozzak a szegény jövendő Deák Farkasnak egy kis örömet?
Élete utolsó éveiben történt, hogy már beleesett pártjába a szétzüllés férge; különböző alkatelemekre kezdtek szétbontódni, az elhúzó emberek napról-napra szaporodván.
Deákon meglátszott, bántja a közeledő szomorú processzus. Hiába vigasztalta és nógatta egyik bizalmas barátja:
– Az onnan van, mert kevesebbet érintkezel az emberekkel, sohasem mondod, mit akarsz, hanem csak duzzogsz utólagosan.
– Nem érintkezem – morogta az öregúr –, mert rosszak az emberek. Akivel én szóba állok, arra én veszedelmet hozok, mert mindjárt azt hiszik róla, hogy abból ő valami nagy hasznot fog húzni és irígykednek rá.
Máskor Bónis Samu interpellálta meg:
– Mert nem tesz úgy, urambátyám, az elégedetlen, fészkelődő párttagokkal, mint tisza Kálmán tette Ugronékkal, kiket kiugrasztott a pártból?
Deák nagy, szapora füstöt eresztett a kabanoszából, s nyájasan, atyáskodón cirógatta meg Bónist:
– Nem úgy van az, fiam. Nem érted te azt, Samu. Mert lásd, ha a kisebbségből akármennyi ember megy is el, azért az még mindig megmarad kisebbségnek. Igaz-e, Samu? De ha a többségből el találnak maradni némelyek, az aztán nem mindig marad ám többség, Samu.
Erre természetesen megadta magát Samu.
Deákot később elhagyta a pártja, de humora sohasem hagyta el, még úgyszólván a halálos ágyán sem.
Már akkor nagyon beteg volt, mikor a »Pesti Napló« a jubileumát tartotta, s őhozzá is egy küldöttség ment, mely a családias ünnepélyre meghívja.
– Elmennék – mondá az öregúr, karosszékében fekve begöngyölgetett lábakkal –, ha lehetne. Mindig szerettem a Naplót és Kemény Zsigát. Ej, az a Zsiga! Élhetne az még most is, ha a gyomra nem viszi a másvilágra. A nagyétűség volt a megölő betűje. Egyszer eltiltották az orvosok a vacsorától. Éppen ebben az időszakban vetődöm hozzá egy estefelé valami ügyben. Hát amint benyitok, látom, hogy egy font rostélyos, egy óriási büfstök, egy halom szalámi, két lerágott sonkacsont van előtte, s a farkas mohó éhségével falatozik.
»Mit csinálsz Zsiga? – förmedek rá.«
»Hát, barátom – szuszogta siránkozó hangon –, az orvosok eltiltottak a vacsorálástól, hát uzsonnálok.«
Ilyen pompás üde humora volt annak, akit hamrinc éven át a »haza bölcsének« neveztek.
Ő maga túlélte pártját, de a közösügyek szerencsésen túlélték őt magát, ötletei és velős mondásai pedig túl fogják élni a közösügyeket is.
