A habitué
A habitué
Rendesen az első sorban foglal helyet. Látcsöve impozáns, feje kopasz és fényes, mint az acél, öltözete fekete szalonkabát, kivágott mellény és fehér nyakkendő. A szabadalma tömérdek. Ha hallasz előadás közben éktelen trombitaharsogást, mely nem az orkesztrumból származik, biztos lehetsz benne, hogy ez ő: a habitué. Ha hallasz krákogást, mely túlviharozza a nagydobot, ez ismét ő: a habitué. Nem beszél sokat, nem is tapsol, hanem ha valamelyik színésznő (mindegy akár primadonna, akár kardalosnő) tetszetős trikóban lép a színre, fogait szíva dünnyögi:
– Szappermoá!
Az előadással, lapokkal, kritikával, igazgatóval, intendánssal nem sokat törődik, hanem annál többet a balettel, meg a kórussal. Csak néha szól a kritikába, mikor már nem tűrheti a sok fekete emberszólást.
– Mit akarnak ezek a kritikusok Pártányinétől? Hogy nincs benne drámai erő! De már ez abszurdum. Annyi abban az erő, hogy én se mernék kikötni vele, szappermoá.
Egyre látcsövez, s csöndesen szívja magába a színpad izgékony levegőjét a pillangós cipőcskékkel, rózsaszín szoknyákkal, kacsintó szempárokkal, piros ajkak közt ragyogó fogsorokkal; széles ábrázatán olyan elégedett kifejezés honol, mintha Brillat-Savarin asztalánál ínyenckednék, s mikor ígyen megtelik a látvánnyal, hátradől székében, s szemeit behunyva – mint egy boa konstriktor a lakoma után – emészt.
Csak mikor a köszvényes lába megsajdul egy ajtónyitásra, jut eszébe, hogy mindez neki – savanyú szőlő.
