A Juci
A Juci
A leghálásabb publikum. Nincs az a siralmas nyávogás, amire a Juci leányasszony elő ne venné a drága selyemkendőt s tele ne sírná omló könnyeivel. Viszont azonban ha vihogni, kacagni kell, ott is ő adja a hangot. De leginkább a szomorú darabokat kedveli, s nem is ér az ő szemében de semmit az olyan darab, amitől legalább három zsebkendőt csuromvizesre nem muszáj sírni.
Juci különben formás, csinos teremtés, kerek, hamis szemei vannak, amikkel mikor végigvonul kényesen, mint a páva, a színházi foyer-n, megperzseli az ott ácsorgókat. Hajadon, vagy pedig menyecske, néha szobalány, legtöbbnyire azonban vidékről felkerült dajka. A karzat vasárnapi állandó habituéja.
A darabot élénk figyelemmel kíséri s föl-fölsikít, ha a hőst valami veszedelem éri. Az intrikusra halálosan haragszik, s ha nem lenne olyan messze a karzat a színpadtól, bizony kikaparná a pokolbéli fajzat szemeit. Ha a darabban a férj féltékenykedik nejére, bosszúsan kiált föl:
– Ez is olyan szamár, mint az én Pistám!
Ha pedig a szegény ártatlan asszonyt elkergeti a férje, villámokat szórnak a szemei, gömbölyű karján megfeszül a rékli ujja, s harciasan sziszegi:
– No hiszen, majd adnék én neki, ha az én uram lenne!
És el is lehet hinni, hogyha ő mondja.
Amint tehát kitetszik, a Juci igen jószívű teremtés. Ha nagyon szomorú a darab, s ha kisírta, ha kikeseregte magát olyan emberek búján-baján, akiket sose látott, elfelejti a saját bánatát, s olyan édes érzemény önti el keblét, mintha odahaza lenne szülői házában, s az ablakon beszólnának a vecsernyére hívó harangok… Be kár, hogy oly hamar vége van a darabnak, be kár. Még egyszer meghányja-veti fejében a látottakat és hallottakat, még egypár könnyet morzsol szét szemében, s azután ő is felkel helyéről a többivel, miközben felsóhajt:
– Istenem, de szép darab… be gyönyörű – talán, talán nem is igaz!
