A T. HÁZBÓL [ápr. 20.]
A T. HÁZBÓL [ápr. 20.]
– Hogy áll a kerületed?
Ez a kérdés dominálja a büfét, a folyosót. A levegő is ezzel van szaturálva. Százszor hallik ezer alakban, hol bánatos nyöszörgő hangon, hol hetykén a kötekedés érdességével.
A képviselők olyanok, mint az ostábláról összesepert sakkfigurák, itt még most együtt csörögnek feketék, fehérek, de künn a mezőn szembe állítva, hadirendben, fenyegetőn néznek farkasszemet.
Bent a tanácsteremben minden második padban guggol egy-egy ember. Báró Kemény János idegenül néz szét, s megy ki a másik ajtón panaszkodni Szontagh Pálnak.
– Lehetetlen bent megmaradni.
– Miért?
– Roppant kevesen vannak, s ez mindig olyan rossz érzés. Azt hiszi az ember, hogy az Operában ül.
Nem is csoda, ha kevesen voltak. Az ügyvédi rendtartás módosítása volt napirenden. Módosítás, mégpedig az ügyvédek javára.
Nagy idegenkedés szele fújt e javaslat ellen minden párton, mert a szegény prókátorokat nem szereti senki. Hát hiszen nem is nagyon törik magukat utána.
Hihetőleg bukik a javaslat, ha Tisza nem pártolta volna oly erősen a klubban. Mindegy, az ellenzékiek mégis őt deklarálták az ügyvédek ellenségének. Ami természetes is – olyan közel a választások előtt.
Lőn, hogy egészen magukra hagyatva országgyűléskedtek a javaslattal.
Matuska referálta, Olay kifogásolta, Győry boncolgatta. Teleszky védte, Hodossy nem bánta – a többi fiskális megszavazta, hozzájok csatlakozván néhány felperes.
Az alperesek egyszerűen otthon maradtak, gondolván magokban: »Hadd lássák ördög adta prókátorjai mire mennek alperesek nélkül!«
Hát arra jöttek ki, hogy a javaslat majdnem egyhangúlag ment keresztül.
Azért mondom majdnem, mert Beöthy Algernon mégis közbemennydörögte a szavazáskor:
– Nem fogadom el.
És most az egyszer ő volt az ország szája.
