A T. HÁZBÓL [febr. 4.]
A T. HÁZBÓL [febr. 4.]
Nagy színielőadás volt…
A karzaton száz meg száz női fej mosolygott; a főrendiek karzatán ott ültek a Monoklesek, vén rouék, színházi habituék, sűrűn, mint egy erdő. Az a közönség volt jelen, amelyik a lóversenyeken. Hogy a csalódás teljes legyen, még Pálmai Ilka sem hiányzott.
A napirenden a cher Pista volt: az »Intendáns Pista«, akinek jó esze, de rossz természete van, aki tud olyan ülést inszcenírozni a Házban, hogy zsúfolt közönség van a karzatokon és földszinten, de az Operában nem tud olyan előadást produkálni.
A földszint padjai is megteltek, a skriblerek ketrece a szorongásig népes. Ott künn a folyosón síri csönd ásít, és csak a Podmaniczky Frigyes kísérteties léptei kopognak.
De még egy kicsit várni kell az idegizgató jelenetekre. Margittay Gyula ugyan nyitányul megüti az alaphangot: miután meg van – úgymond – győződve, hogy felszólalása úgysem sokat változtat a belügyminiszteri általános költségvetésen, egyenesen áttér az Operára.
De biz az Operán se sokat változtat az ő felszólalása.
Lukáts Gyula a választási lajstromok körüli visszaélésekről tart mérges dikciót, pártja zajos helyeslése közt.
– Meg lehetsz elégedve a sikerrel – bókolnak neki a beszéd végeztével.
– Nem egészen – feleli búsongó hangon –, mert csak egyszer utasított rendre az elnök. Márpedig Szalontára legalább háromszor kell.
Orbán Balázs megint rátér a bácskai bakterek visszaéléseire.
– Mégiscsak lélekemelő – jegyzi meg kedves gunyorosságával Tibád Antal –, hogy a bácskai bakterek dolga mindjárt első fokban itt lészen elbírálva.
– Legalább ne panaszkodjatok ezentúl, hogy nincsen a parlamentnek hatásköre.
A miniszterelnök folyvást résen áll. Játszva veri vissza a Lukáts Gyula vádjait, felel Orbánnak, védelmébe véve nemcsak azokat, akik már megvannak, hanem azokat is, akik még nincsenek meg: a főispáni szekretáriusokat, de a közönség már izgatott, a várakozás türelmetlensége nőttön-nő, a karzatiak fészkelődnek, a képviselők közbebeszélnek s agyonköhécselik a beszédeket. A levegő fojtó és nyomott. A terem üvegfedelére átláthatatlan sűrű köd nehezedik. Még az elnöki csöngettyű is tompán kong…
Aha! Most egyszerre minden fej fölbillen, élénk suttogás szalad át a Ház vidékein, a látcsövek megmozdulnak, a monoklik csillogni kezdenek a Monoklesek szemein. A strucctollak vígan lengnek a női kalapokon és a köpenykék fekete gyöngyei összecsörögnek egy egész vonalon.
Komjáthy Béla állt föl. A nagy bárdú Botond éppen úgy nézhetett ki arcban. (Termetben inkább valami jámbor gvárdiánhoz hasonlít. )
Komjáthy Bélának megvan az a szerencsétlensége, hogy ő »mindenben« ott van. Mint ügyvéd híres védő, mint képviselő híres támadó. És megvan az a szerencséje, hogy a védelmeiből csinál magának témákat a támadásaihoz.
Mai beszéde, mely az intendáns viselt dolgait tárta fel, élénk volt és mulatságos. Itt-ott elcsattantott egy jó ötletet, s a Ház és karzatok hangos hahotára fakadtak. Maga az intendáns is, ki ott ült a középen Széll Kálmán mellett, mulatni látszott némely helyeken. Sápadt, jéghideg arcának vonalai többször hajlottak össze derültségre, míg szemeit, mint a fióksas merészen jártatta a zsibongó tömegen.
A Komjáthy beszéde mégsem volt ment némely túlzásoktól (s ez mindig céltévesztett), sok pletykát összehordott és a »mondják«, »így olvastam«, »nem tudom igaz-e« túl sűrűen tarkította előadását.
A pikáns helyeknél nem egy harmatos arc vált bíborrá a karzaton. Komjáthy pajzán szatír arccal vezette be a Házat a kulisszák közé és a »különlegességek gyűjteményébe«.
Láttuk az intendánst az öltözőszoba csábító titkai közt, ahol a trikót próbálgatják, hol a gázlángok fénye ingerlő lábikrákon siklik el… Pasaruhában jár ott, piros kaftánban, felkunkorodó papucsokkal.
Aztán hallottuk az intendánsi meghívót, mely a balerinákhoz szól: »nyolc órakor vacsorálunk, tíz órakor megyünk aludni«.
– Ejha! – szisszent fel önkéntelenül gróf Andrássy Manó.
(Szegény Karátsonyi Guidó mennyi pénzt költött a mandátumaira, s mégsem élhette meg ezt a mai beszédet.)
– Ne hallgass oda, Gyula! Mért nem mégy te ki ilyenkor a folyosóra? – inti ifjabb gróf Andrássy Gyulát gróf Bánffy Béla.
A tetszészaj, helyeslés majd minden mondatnál kitör, noha a sok szellemes aperçui közt van sok alantas, sovány ötlet is.
De most már vége. A népszerű szónok lelépett. Felhangzik a »Halljuk! Halljuk!«.
Az érdekfeszültség a tetőpontra hág. A miniszterelnök fészkelődik, fel is áll már félig, hogy ő fog beszélni, de aközben eszébe jut maga a megtámadott, és egy kézintéssel Keglevich Istvánnak a szót megkínálja.
Keglevich felállott, de szava vész a szörnyű zajban, melytől a falak is rengnek. Abcúg! – kiáltják balról. Valamelyik »nagy gyerek« egy hajdan divatban volt szerszámot szólaltat meg a zsebében, s élesen hangzik a süketítő zúgáson át:
– Kri kri kri!
Nagysokára átveri magát a Keglevich hangja a zsivajon. Hallgatni kezdik. De mint mindig, most is megcsalatkozik benne a közönség.
Szenvedélyes kitöréseket vártak tőle, s hideg tárgyilagos képét adta az Opera viszonyainak, érvekkel mentegette eddigi eljárását, úgyhogy a kormánypártból (ahol pedig nem nagyon rajongnak érte) úgyszólván kierőszakolta a helyesléseket és a tetszést. (Denique mégiscsak erőszakos ember.)
Ezt a beszédet és ezt a csoportosítást ugyan már hallottuk tőle vagy kétszer, de ami jó, az harmadszorra is jó.
Az ülés végén még az ellenzékiek is elösmerték:
– Jó szónok (igaz, siettek hozzátenni), de rossz intendáns!
