A T. HÁZBÓL [jan. 25.]
A T. HÁZBÓL [jan. 25.]
Még mindig tart a beszélési vágy, pedig már elkezdődött a hallgatásbeli csömör. A szónoki lista elfogyhatatlan.
A mezei hadak apródonkint gyűlni kezdenek a szavazásra, s olyan türelmetlenek már, mint a Mátyás hívei voltak a Duna jegén.
Ott benn néptelen padoknak beszél a sovány Matkovich Tivadar. Szinte hallani a csontjai zörgését. A koplalási politika ellen támad, mert úgy talál járni a nemzet, mint a cigány lova.
(Mióta Enyedi bevezette a cigányadomákat a Házba. azóta ez a genre is be van véve a Grünwald »berlini történetei« és az Ugron »arab regéi« közé.)
A bálok szezonja van, a fiatal képviselők, akik máskor vígan zsibongnak, ma fáradtan szundikálnak a padokban. Az egyiket gyöngéden löki meg társa: Ébredj, Zimándy beszél. »Jó, jó – dadogja álmosan –, hozass még magadnak egy pezsgőt, szép maszk.«
A folyosókon csak az öregurak diskurálnak.
Valaki a Pulszky Ferenc szombati beszédjét kritizálja:
– Nem való a parlamentben mindenből tréfát űzni.
– Ugyan, ugyan, ne legyetek olyanok, mint az öreg Bethlen, aki azt tartotta, hogy egy nagyúrnak mindig haragosnak kell lennie.
Általában nálunk azt hiszik, hogy a politikusnak száraznak és unalmasnak kell lennie. Primitív fölfogás. Valaki lehet ugyan okos és hasznos államférfiú, ha nélkülözi a szellemet, de mennyivel kiválóbb, ha ez a ritka arany veretű fegyver is a kezeügyében áll.
Persze van határa és módja, miképp és mikor lehet élénk színekkel átszőni a tanácskozások komoly menetét. A lapos cigányadomák bizony nem valók a parlamentbe, hanem a szellemesség hatalmas úr, az nemcsak beillik a parlamentbe, hanem fölötte is áll.
Ott bent pap beszél… Künn a folyosón egy mosolygóarcú főpap sétálgat, s nyájasan mutogatja be magát a képviselőknek.
– Én Haynald vagyok, a kalocsai érsek.
Amire aztán minden ember restelkedve ejti ki a maga nevét és állapotját.
(Denique mégis igaza volt az öreg Bethlennek, hogy a nagyúr mindig haragos legyen.)
S mert Zimándy beszél odabent, minden papképviselő otthagyja a tanácstermet (alkalmasint irigységből), s megtelik a folyosó csupa merő papokkal. Úgy néz ki, mint egy csöndes kolostori ambitus.
Az ember képzelete elcsapong. A tanácsteremből kiszűrődő zsongás mélán ringatódzik a levegőben, mint valami templomi zsolozsma messziről… Az elnök csöngettyűje kihangzik. Aha, a ministránsok! Minden elősegíti az illúziót. A keresztfolyosó homályában néma árnyak suhannak… Talán ott imádkozik összetett kézzel Jókai Tiszáért. A szolgák tömjénnel füstölik a szivarfüstöt. A szárnyasajtón most tűnik el Falk Miksa, a minorita konfráter.
Baross Gábor, a másik konfráter szilárd léptekkel jön nagy télikabátjában a miniszteri szoba felé. Ma már csak arra jó a miniszterség, hogy az ember külön szobába teheti a télikabátját. (A kabát biztonságban van, de a miniszter nem. )
Lám, éppen most döngeti odabent Tisza Kálmánt a »Trefort kalapácsa«, ahogy Zimándyt elnevezték, még mielőtt kalapált volna. Prüszköl, köpköd és toporzékol, s mikor már jól kiveszekedte magát, összeteszi a kezeit rimánkodva:
– A nemzet gyászba borult géniusza nevében kérem a miniszterelnököt, hogy mondjon le.
Nagy hahota támad, de Tisza komoly marad, arcán, homlokán a habozás felhői úsznak, gondolkodik, töpreng, hogy ne mondjon-e le a géniusz megbízottjának kedvéért, de szerencsére ez idegfeszítő pillanatban feláll Busbach és egy ügyes orációval megtatarozza a miniszterelnök düledező önbizalmát.
Már-már azt lehetett volna hinni, Zimándyval vége van a mai ülés érdekességének, mikor Irányi Dániel kért szót a szokottnál is ünnepélyesebb arccal, s Vadnay Andor szombati támadására felelt, melyet az a függetlenségi párt ellen intézett.
A szélsőbal ingerült már szombat óta… az éles feleselések azóta még jobban elmérgesítették a kedélyeket.
Nagy hullámzás volt észlelhető a padokban, ahol együtt, egymás mellett ülnek antiszemiták, negyvennyolcasok.
– Mester, ma nagy vihar lesz – mondá Szalay Imre Istóczynak.
– A mandátumok előrevetik az árnyékukat – búsongott a szelíd lelkű Kiss Albert.
Valóban, a torzsalkodás háta mögött kilátszik a mandátum lába. (Mert az antiszemitáknál lába van a mandátumnak, a habarékoknál gyomra.) Az antiszemiták jól tudják, hogy csak a szélsőbaltól hódíthatnak kerületeket. A függetlenségiek is érzik ezt.
A dolog tehát nagyon kritikus.
Valamikor az öreg Festeticcsel történt, hogy megvette egy gróf Starhembergnek a bécsi palotáját, aki mindent ott hagy ott, még a családi képeket is.
Az öreg gróf gondolkozott egy percig:
– Mi az ördögöt csináljak én ezekkel a képekkel? Eldobjam őket? Azt nem teszem, hanem, hogy valamire használhassam, hát festetek nekik bajuszt és hazavitetem Keszthelyre Festetics-ősöknek.
A függetlenségi párt egy része is abban a veszedelemben forog, hogy antiszemita bajuszt ereszt a nyárra.
Ezt meg Irányi érezte meg s lelkes nemes szavakkal különítette el pártját az antiszemitáktól.
Persze, hogy ez nem esett meg minden emóció nélkül. Az elvhű szélsőbaliak, a »régi hófehérek« tapsoltak és ujjongtak Irányinak, az antiszemiták nyugtalanul kiabáltak közbe. A fészkelődő tömb ott a szélsőbalon végtelenül mozgalmas képet nyújtott. Andreánszky ingerülten ugrott fel nehányszor, a kis Rácz Géza izgatottan verte kezével a padot, Istóczy zordonan tekintett végig a zajongó táboron. A Szalayak haragosan morogtak.
Irányi mind jobban belemelegedett, s amint vázolni kezdé, mit tett eddig a függetlenségi párt, annyira elérzékenyedett a saját nagy tetteiktől, hogy tisztes arcán könnyek peregtek végig.
Mikor felemlíté, hogy ez a párt az egyenlőség és szabadság talapzatán áll, s arról nem a mandátumok kedvéért, de semmiért a világon le nem mond, kitört a tetszés bokronként a baloldalon.
– Éljen! – kiálta Justh Gyula lelkesen.
Andreánszkyt megbosszantotta az »éljen«, és ingerülten szólt oda Istóczynak:
– Írd fel ezt is.
Ez az »írd fel« aztán olyan szenzációt tett, mintha a dodonai jósda mondta volna. Hogy mi lehet az? Mért mondta ő azt? Fekete könyvet vezetnek-e, amelybe beírják a kompromittáltakat? Tőrrel fogják-e megbosszulni vagy pedig »ellenjelölttel«?
Irányi beszédje után, melynek elején valóságos »erkölcsnemesítő unalom« lengte át a Házat, kitört a vihar, a tetszés és az ingerültség zűrzavaros, szaggatott kifakadásaival és meg se szűnt, hanem kihömpölygött a folyosóra, hol nagy arányokat öltve, izgatott jelenetekben és dialógusokban végződött.
Azalatt Láng Lajos mondta el szép és tartalmas beszédét szorosan a büdzséhez.
Nagy figyelemmel hallgatták, mert hisz a téma még új… (No, ne tessék nevetni tisztelt Ház), mert igazán új.
