A KÉPVISELŐHÁZ ELSŐ ÜLÉSE
A KÉPVISELŐHÁZ ELSŐ ÜLÉSE
Minden úgy volt, mint hajdanában. A Sándor utca környéke korán megnépesedett. Kíváncsi hazafiak várták az új honatyákat, amint egyenkint szállinkozának. Csak elvétve jött egy ismerős. Már tíz óra előtt jóval megtelt a folyosó egészen. Csak még a büfé csendes és kihalt. Az új képviselők valóságosan kifáradtak az önbemutogatásban. Ösmerkedtek, de annyian annyival egyszerre, hogy a következő tournál megint mint ismeretlenek jöttek össze a folyosó más tájékain. Hiába, ahhoz is idő kell, hogy az ember annyi új arcot megfigyeljen.
Végre, nehány perccel tíz óra után betódultak a tanácsterembe, hol mindenki a maga helyét foglalta el. A jobboldal bizony valóságos erdő, úgyhogy jócskán átnyúlik a baloldalra, most már hát lesznek »baloldali jobboldaliak« is.
A Ház tömve volt, de mégis sajátságosan nézett ki, mert hiányzott a feje. Az elnöki emelvény üresen tátongott, mígnem fölbukkant ott végre a visontai Kovách László alakja, aki ha Ház nincs, mégis tisztviselője marad a Háznak, s fölkérte Boér Antalt, mint a legidősebbet, hogy foglalja el az elnöki széket.
Boér Antal az idén se tagadta, hogy a legöregebb.
Beült az elnöki katedrába, morgott valamit, s ezzel a morgásával egyszerre kihívta a Ház különböző tájékairól a hat legfiatalabb embert korjegyzőknek. De milyen csinos tejképű fiatalemberek ezek!
Boldog isten, hiszen már Tisza István is kiesett a huszonhat évével veteránnak.
Széchenyi Aladár gróf (a miniszter fia) felolvasta a miniszterelnök átiratát s a holnapi szertartás rendjét.
Erre a szokásos duett következett. Felállott Irányi Dániel, elmondta a mondókáját sárga-fekete zászló és a megnyitás módja ellen.
Mire Tisza is elmondta a duett második strófáját, hogy 1867 óta mindig így volt, hát most is csak úgy lesz. Ezen nem lehet segíteni.
