I. Csodálatos metamorfózis
I. Csodálatos metamorfózis
A múlt tavasszal egy borjút vágattam otthon, és minap egy frisling sertést ölettem.
Minthogy kétfelé lakik a família, a velem született méltányosságnál fogva a két néhai állat felerészét otthon hagytam, felerészét pedig magammal hoztam Pestre.
Az állomásnál megcsíp egy finánc, kibontja a két állat földi maradványait, s arcára kiül a mogorvaság.
– Tudja-e kérem, hogy állatokat csak egészben szabad szállítani?
– Nem tudom.
– Tehát tudja meg!
– Miféle bolond szabály ez?
– Azért van, hogy a mészárosok ne károsodjanak.
– Úgy? Értem.
– De már most mi az ördögöt csináljak? – vakarta fejét a finánc.
– Hát vegyük egy egész állatnak – mondám nyájasan.
– Jól van, vegyük – szólt a finánc kissé megkönnyebbülve –, csakhogy milyen állatnak vegyük, mikor az egyik fele borjú, a másik fele sertés?
– Hát vegyük az egészet borjúnak.
– Nem lehet. Nem engedhetem. Mit szólna ahhoz a sertés? Mert az más tarifa alá jön. Hanem vegyük akkor az egészet sertésnek.
– Azt meg én nem engedhetem – kiáltám, tudva, hogy a sertés több akcist fizet. – Mit szólna ahhoz a borjú?
Egy darabig így kötekedtünk egymással, szilárdan állva mindenik a maga propzíciója mellett, miközben megkínáltam a fináncot egy jó szivarral, miközben ő ismét megkínált a dohányzacskójából szűz gálócsi dohánnyal. (De fölséges dohány volt, de nagy bánata lehetett, akitől elvette!) A sok huzavona közt megbarátkoztunk, megkérdeztem, hova való fi, ő is visszakérdezett, mire aztán odáig jöttünk a diskurzusban, hogy kár két eleven magyar embernek indulatba jönni két holt állatnak a mineműsége iránt.
– Bánom is én! – szólt.
– Nos, én se bánom. Ön is enged, én is engedek, hogy valami dűlőre jussunk.
– Tessék hát megmondani, mi legyen?
– Tudja mit? Vegyük a két féloldalt egy egész báránynak. A bárány úgyis szelíd állat. Nem lesz semmi kifogása ellene.
– Üsse meg a kő! Legyen hát bárány.
S bejegyezte legott ebben a minőségben.
…Így lett hivatalosan a sertés és a Manci borjú ártatlan bárány a holta után.
