AZ ÁR

Full text search

AZ ÁR
Hiszen szép, szép ez a tavasz, az első ibolyával, az első fecskével, a megenyhült égnek első mosolyával, de vannak árnyoldalai is. Az első fecskével várjuk a muszkát, a nap első mosolyával várjuk a vizet. S ez így van évről évre.
A muszka nem jön (visszatartja Bismarck, tavasztól új tavaszig), de a vizet nem bírják visszatartani, minden évben kiönt valahol.
Télen egész komikus, mikor egy-egy fennhéjázó névjegy kerül kezünkbe: »X. Imre a Madzag kormánybiztosa«, vagy »Y. János a Bige miniszteri biztosa«. Szájunk mosolyra ferdül: Hát ez miféle állás? Folyamok ezek? De hol? Nézzük a térképen, bár hasztalan. Ilyen nevű vizek még tán az olümposzbeli Neptun úr lajstromában is csak a »stb.« alatt fordulnak elő.
De tavasszal aztán, mikor a nap sugárnyelvecskéivel megnyalja a hóborított hegyek gerincét, fölveszik magukat a kis erecskék, s beszéltetnek magukról a lapokban, némelykor kövér ciceró betűkkel. Nekidühödnek a Madzagok és Bigék, megdagasztják a nagy folyamokat, szilaj nyargalásra késztetik a méltóságteljes Dunát, melyet nagy szakállas öregember képében ábrázolnak a szobrászok és piktorok, s őrült dühbe hozzák a Tiszát, akit magyaros ingvállban rajzolnak, szép leány képében; hanem ilyenkor valóságos fúria.
Láttak már egy igazi árvizet? Nem még? No, én már láttam, és elbeszélem, milyen. Hát kérem, az árvízhez három dolog szükséges mai napság. Egy folyam a csordulton túl teli vízzel, egy terület, amit elöntsön és egy kormánybiztos, aki erről jelentést írjon.
»Fekete éjszaká«-nak nevezik azt a hajnalt a szegediek, amikor az ár betört a városba.
Éjfél után két óra felé jött az első jelentés a gátszakadásról. Az emberek nagy része otthon pihent félébren, félálomban várva a vészharangszót. Mert üres alarmhír már az éj folytán több ízben verte fel a lakosságot. Az történt, ami a mesében, hogy az »igazi farkas«-nak már senki sem hitt. A városházára hozták az első vészhírt, ahol a vészbizottság virrasztott. Egy polgárember rohant be egész valójából kikelve:
– Jön a víz! A gát elszakadt. Egyenes onnan futok.
A szenátorok egész flegmával tanakodának maguk közt.
– Lehet-e ezt hivatalos jelentésnek venni? Nem lehet. Mert ki bízta meg önt a jelentéssel? Magától jött ön ide? Nos tehát, nem lehet hivatalos jelentésnek venni; márpedig csak a hivatalos jelentés a hiteles. Ennélfogva nem is szakadhatott el a gát. Ergo nem kell a harangot meghúzatni.
Talán csak én magam vettem a civis jelentését komolyan, s tüstént lementünk egy barátommal az utcára.
Halotti csönd terült el a város fölött, csak a szél süvítette szörnyű danáit. Itt-ott egy alak suhant el batyuval a hátán, egy-egy eb vonított valahol messze. A kakasok ma nem szólottak.
Egyszerre közelgő lódobogás hangzott fel a néma éjben a budai országút felől.
– Egy hírnök! – találgatta barátom.
– Menjünk arrafelé.
Egy honvédkapitány (Károsy nevű) jött sebes vágtatva, lováról csurgott a víz, maga a kapitány is csupa lucsok volt.
– Minden elveszett! – kiáltá a kapitány.
– Csakugyan elszakadt a gát?
– Már hasig úszott lovam a vízben – mondá sötéten. – Zajongva ömlik be a gátréseken a víz.
– Menjünk haza – sürgetett a lakótársam. – Menjünk, menjünk!
– Ej, hát te is olyan sült paraszt vagy, aki a tudományra semmit sem adsz. Hiszen, ha elszakadt is a gát, kiszámították a mérnökök, hogy csak tíz óra alatt jöhet be ide a töltéstől az ár, az pedig valamikor délben lesz. Menjünk be még egy teára a »Hétválasztó«-ba; ott még világosságot látok.
A »Hétválasztó« kávéházban nehány gányó ült egy petróleumlámpával világított asztalnál, és az árvíz bejövetelének esélyeiről vitatkoztak. (Még ezek nem tudtak semmit.)
– Elfogják! – vélte Barka Gergely uram. – A kormánybiztos erélyes ember. Aztán annyi zsák még a tengert is megállítja, komámuram!
A komának szólított alacsony, zömök emberke a fejét rázta:
– Én csak azt mondom, hogy bejön, bejön komám, okvetlenül bejön. Mert nagyon rossz álma volt az éjjel a feleségemnek.
– Bolond kend, koma. Hát többet ad egy asszonyi álomra, mint a mérnökök eszére, akik kiszámították, hogy ekkora vízben, ekkora hullámverés mellett megáll a töltés.
Én közbe akartam kiáltani: »Bolondok, ne disputáljatok, hisz itt van már a víz a nyakunkon«, hanem a barátomban volt annyi humor, hogy ő is a disputálók közé keveredett, s annak az állítását támogatta érvekkel, aki nem hitt a víz bejövetelében.
A két koma párbeszéde mindinkább elmérgesedett, itták a borocskát, csapkodtak a tenyereikkel az asztalra.
– Bejön, ha mondom.
– De bizony nem jön.
– Felteszem a szürke lovamat egy malac ellen, ha bejön.
– Én pedig felteszem a házamat egy kukoricacső ellen, ha be nem jön.
– Hagyjuk itt őket – szóltam –, álmos kezdek lenni.
– Megmondjam nekik?
– Minek rontanád a mulatságukat? Hadd kvaterkázzanak még egy darabig. Hisz ráérnek.
Künn az előbbi csönd honolt. A harang még mindig nem kondult meg. Az utcák teljesen néptelenek voltak. Semmi nyüzsgés, mozgás. Az egész város aludni látszott.
– Az emberek nem készülődnek.
– Ez furcsa!
Csak az egyik keresztutcában találtunk egy mennykő nagy hordót kigurítva a járdára, amelyből nehány parányi tűzszirka pattant fel.
– Mi az ördög lehet az?
– Ég benne valami… most gyulladozik.
Közelébe érve jól megrúgtam, mire a hordó tompa, síri kongást hallatott, s utána nyomban egy vastag bariton hang mordult meg a hordóban.
– No, ki az? Mi az?
– Ki van a hordóban?
– Én vagyok itt, a Kopori Gyurka.
– Mit keres itt, bácsi?
– Hát itt lakom.
Benéztünk, s csakugyan a Kopori Gyurka, a furfangos szabó ült a nagy hordóban, vánkosok, sonkák, szalámirudak és cipók között, nagy kedélyesen pipázgatva. A jó vízréti dohány vígan dagadozott, sziporkázott a jól szelelő szerszámban.
– Micsoda bolond gondolat ez, Gyuri bácsi?
– Csak azt teszem, édes fiam, mait Noé: azzal a különbséggel, hogy én csak holt állatokat hoztam be; három sült csirkét, egy töltött bárányt meg egy borjúcomot. Egypár napig csak megélek valahogy. Míg megjön a galamb a zöld ággal.
– De hisz a hordó elúszik a vízben, felfordul.
– Dehogy úszik el, dehogy, hát nem látjátok, hogy egy nagy hosszú lánccal ide van erősítve az akácfához?
– No, de még korán ült be. A víz csak reggel jöhet be.
– Soká szeretek aludni. Minek tegyek magamnak alkalmatlanságot? Elalszom szépen a hordóban, s semmi gondom többé a jövőre. Amikor tetszik, akkor jöhet a víz. Az emeletes házamat, meglehet, ledönti, de hát az új lakhelyemet legfeljebb fölemeli, s úgy fogja ringatni, mint egy bölcsőt. Csak már jönne az ebugatta – tette hozzá keserű humorral.
De ideje volt, hogy mi a lakásunkra menjünk, mely egy nagy erős kőház második emeletén volt, éppen átellenben a Kopori Gyurka házával.
Lakótársam, aki már ki volt merülve (hiszen tíz éjszakát virrasztottunk egyvégben) lefeküdt, én pedig kinyitottam az ablakot, s lebámultam a csendes utcára.
A szél elállt. De a csillagok nem ragyogtak az égbolton, barna felhők úszkáltak a nagy űrben, csak lent pislogtak szórványosan a gázlángok.
Egyszerre megkondult ünnepélyesen, rémletesen a rókusi toronyban a harang. Néha egy-egy futó ember léptei koppantak meg a kövezeten, s aztán megint elhalt minden.
Majd mintha selyem nőruha suhogna. Valami rejtélyes csodálatos nesz támadt odalent. Papucsban lépeget valaki.
A Tisza volt. Az a szép leány, ahogy a piktorok festik.
Lassan, csendesen, mintegy osonva töltötte meg a mélyedéseket, hágta meg a domborulatokat, se nem csobogott, se nem hullámzott, csak nőtt.
Én csak azt vettem észre az ablakból, hogy a föld elkezd csillogni, s hogy mindig közelebb jön a második emelethez.
E pillanatban egyszerre kialudt a városban minden gázláng. Száz apró csillag, mintha egyetlen koppantóval volna eloltva. (A víz akkor ért volt a gazométerhez.) Szuroksötét lett. Mármost semmit sem láttam. Csak néha hangzott egy-egy csattanás messziről, majd délről, majd nyugatról. Találgattam: mi lehet? El sem bírtam gondolni, hogy ez mindig egy ház összedőltét jelenti.
A rettenetes sötétben Kopori Gyuri pipájából szállt fel egy-egy szikra. Az öreg még mindig ott pipázott a hordójában csendesen.
De a gondviselés talál magának gyertyát. Két helyen gyúlt ki a város. S e vérvörös magasra csapkodó lángok borzasztó képet világítottak meg.
Az emelkedő ár állati és emberi hullákat hömpölygetett lomhán, méltóságteljesen. (Ott úszott már a »Hétválasztó«-beli koma szürke lova is.) Házi bútorokat cipeltek a hullámok: szegényes festett ágyat, üveges almáriumot, dunyhát, bölcsőt, ezer szomorú esetnek tanújeleit.
Megdermedve tekintettem végig a kigyúlt fény mellett a városon.
De a város már nem volt sehol.
Csak a házfedelek látszottak ki a vízből; mint száz meg száz egymás mellé rakott koporsó.

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi