A második halál

Full text search

A második halál
Miklós úr másodszor ezelőtt öt évvel halt meg. Én is ott voltam a temetésén. Mint vidéki újságíró, hosszú nekrológot írtam róla, sőt, ha jól emlékszem, néhány szöget én is vertem a koporsójába.
Halála most is egészen tragikus volt.
Szomorú nap volt az… sokkal szomorúbb, mint az, amikor a tetemek halma alatt feküdt s fölötte kozák lovak patái táncoltak… sokkal szomorúbb, mint mikor a székesegyház hajóját az orgona búgása és a sírók zokogása tölté meg.
Az egykori hős ez időben a városi árvaszék elnöke volt.
Dicsőséges múlt állt mögötte. A Bach-korszak, a 61-iki hajnalhasadás, az alkotmányos éra gyermeknapjai, az új idők – mind Miklós úr nevével függtek össze az ő városában. A sebek, melyek bőven keresztezték arcát, testét, szentek voltak a pátriájában. Tisztelettel említé nevét mindenki, apa a fiának, mint az antik jellemek és a hazafiak mintaképét mutogatta.
Azután egy napon váratlanul meghalt. Szomorú őszi este történt. Az emberek seregestől özönöltek házához, de nem mentek föl az emeletre, ahol lakott, hanem lenn csoportosultak a kapu előtt és izgatottan beszélték meg az eseményt. Néha egyik-másik dühtől torzult arccal nézett föl az emeleti ablakokra.
Olyan volt odalenn a kapu előtt károgó fekete töemg, mint egy nagy csapat varjú, mely a halottszag körül kóvályog.
Én azonban fölmentem a halottas szobába, s megtekintettem az egykori hős tetemét.
Egy pamlagon hevert, fehér lepellel leborítva. A lepel alatt erőteljes körvonalakban domborodott ki Miklós úr hatalmas alakja, s a fejér gyolcs a fej táján vérben ázott. Úgy feküdt ott, mint egy megölt harcos.
Közelében egy kilőtt pisztoly hevert a földön.
A szobában rendőrségi emberek jártak-keltek, összehányták az irományokat, néha valamelyik lába beleakadt a lepelbe, s lerántotta a véres burkot a Keszthölczy család utolsó ivadékának, a város szeme fényének halottsápadt arcáról, melyet ezüstként körített őszbe vegyült haja, szakálla.
Nyomasztó súly nehezedett lelkemre. Megdöbbentő volt az ellentét ennek a nagy hősnek és ennek a gyönge lelkű szerencsétlennek kettős alakja közt.
Az őszelői szelíd ég, melyre csoportjával ültek ki a csillagok, belátszott az íves ablakokon. Magasan lebegett az alkonyat homályában a tömérdek aranyszemet nyüzsgető hatalmas boltozat, melyről egy-két csillag ide nézett a lepellel takart alakra… ezer más pedig oda, arra a térségre, hol egykor, régen, a mesés múltban azok a hullahalmok gömörödtek…
A szomszéd szobában egy öregasszony térdelt a feszület előtt, keserű, szívet rázó fájdalommal szegezve szemeit az istenember arcára…
Vajon ez a fájdalmas tekintet nem azt kérdezte-e, hogy miért nem engedte a gondviselés elveszni akkor ezt a fiát is, mint a másikat?
…Egyébiránt Keszthölczy Miklós úr, ámbár eleinte az a híre járt, hogy meghalt, fél esztendő múlva kiépült halálos sebéből. De bizony azért meg volt halva.

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi