A T. HÁZBÓL [ápr. 15.]

Full text search

A T. HÁZBÓL [ápr. 15.]
– Principális úr! – mondja ma reggel Perl öcsém, az Eötvös segédje. – Rossz álmom volt az éjjel. Balsejtelmeim vannak. Ne tessék ma bemenni a Házba.
Caesar nem hallgatott az intésre, Eötvös Károly ellenben hallgatott. Mert Eötvös okosabb ember Caesarnál.
– Jó, tehát nem megyek, és nem ölök ma minisztereket.
Eötvös Károly otthon maradt, és csodálatos ösztönből otthon maradt gróf Széchenyi Pál is.
Az elunta a beszélést, ez elunta a hallgatást. A tizenkét jámbor szennai meglehetősen árván maradt.
Nem is igen érdekeltek már e jó emberek senkit, legfeljebb Gajári Ödönt, aki nem tud ettől a témától megszabadulni.
Pedig azóta sok víz lefolyt a Dunán, őmaga nemesember lett, a német császár meghalt, Bismarck kancellársága megingott, a bolgár kérdés új alakzatot vett föl, csak a szennai választók nem tágítottak, azok még most is ott dörömbölnek az országház kapuján.
Minthogy már régen nem volt hosszabb ülés, a karzatok a zsúfolásig megteltek, s a tanácsterem is benépesedett. Ragyogó tavaszi verőfény aranyozta be a padokat, s a napfénynél csak a Gromon Dezső arany karperece csillogott élénkebben.
Minthogy Eötvös nem volt jelen, a vezéri szerep Szalay Károlyra szállott volna át, de minthogy Szalay Károly sem volt jelen, Szalay Imre örökölte a szennaiak hazafias felháborodását.
Jól vette ki magát a vezéri szerepben, szép kockás kabátján száz női szem csüggött éldelegve. Ezalatt azonban egy nagy gorombaságot zsugorgatott Uray Károly; egy olyan ötletet, ami egyszerre naggyá teszi, ha elsül. Izgett, mozgolódott, fészkelődött, várta az ajtók nyílását, hogy mikor lép be Széchenyi Pál. Mert az ő diadalához két dolog kellett: az egyik maga az elmésség (de az már megvolt), a másik dolog Széchenyi Pál, és az nem jött.
Mindegy, már csak mégis el kell mondania, mert valószínű ugyan, hogy a szennai választók után még előjönnek a taszári választók is, de hátha addig valami Jókai-féle Lándory ki találja olvasni afejéből ezt a fényes gondolatot.
Elmondta hát imígyen: » – Széchenyi Pál hasonlít, t. Ház, a burgonyához, amelynek java a földben van.«
E krumpli-ötlet (melyet senki sem nevetett meg) arra bátorította fel Farkas Imrét, hogy egy nagy beszédet vágjon ki, belészőve Budai Ézsaiást és a mohácsi veszedelmet.
Olyan kimerítő beszéd volt ez, hogy már csak a népvándorlásról lehetett volna beszélni utána. Mire beadta a kulcsot, a szennai ügy is kimúlt szép csenesen végelgyengülésben.
A holt tetemet még Fabiny szentelte be, és Gajári búcsúztatta el ékesen, már-már rácsattant a koporsófedél, ragyogó aranybetűs »Itt nyugszik a megölt választási jog«, midőn a temetési ceremónia felett vita kerekedett.
Péchy Tamás vérszemet kapván, hogy az egyik fáklyavivő, Bernáth Dezső elállott a szótól, kijelenté, hogy Apponyit sem illeti meg a szólás, noha ő is adott be a vita elején (valamikor húsvét előtt) egy elodázó természetű indítványt, mely azonban nem tekinthető ellenindítványnak, s így a házszabályok szerint nem szólhat.
Apponyi Albertnek esze ágában sem volt beszélni, hanem erre az elnöki kijelentésre felriadt:
– Mit, hogy én nem szólhatok?
– A Ház engedelmével igenis – szól az elnök.
– Én nem fogadok el a Háztól kegyelmet; nekem jogom van szólni.
– Joga van! – kiálták az ellenzéken.
Tisza felállt és az elnök házszabály-magyarázatát támogatta, de kérte a Házat, hogy engedje szólani Apponyit.
– Nem beszélek. Vagy nincs jogom, vagy van.
Az ellenzék zajongni kezdett ingerülten az elnök ellen, míg a többség rábeszélő szíves hangon kérlelte Apponyit:
– Ugyan beszéljen! Halljuk!
Egész mulatságos volt, hogy a kormánypárt maga csábítja az ellenzéki vezért a támadásra.
De az nem beszélt (mert valószínűleg nem is volt semmi mondanivalója), sőt inkább még ráadásul elszenvedett egy kis leckét Horváth Gyulától, ki gyors elmével veszi észre a legfinomabb szubtilitásokat.
Megjegyzé, hogy a Háztól senkinek sem derogálhat a koncesszió. S hogy a Ház e nembeli szívességét már igen sokan vették igénybe (még tán grófok is). Kár most ezeket megszégyeníteni.
Most aztán megtörtént a szavazás, s a tizenkét »szennai« az irattárba került örök nyugalomra.
Az óra már egy felé járt, Rácz Athanáz a déli álmát aludta, Szitányi Bernát a hetedik cukorkát szopogatta, Bossányi Lászlónak (ki a bock szivarok ajándékozgatásával lett népszerűvé) a szivartárcája teljesen kiürült – minden mutatta már, hogy vége az ülésnek, csak még a karzat hölgyei vártak makacsul, s ez mindig jelent valamit.
E jel most sem csalt. Fenyvessy Ferencben duzzadozott még egy interpelláció.
Fenyvessy Ferenc a habarékpárt stréberje.
Persze hogy sovány konyhán sovány pálya a stréberség, de mégis valami. Itt is csak haladhat az ember.
Fenyvessy Ferenc először csak megyei és községi ügyekben interpellált. Ez volt a bronzkor. Később a színházakig vergődött. Azután országos ügyeket bíztak rá. Lassan-lassan annyira vitte isten a sorsát, hogy ma már a külügyekben dolgozik.
Ezúttal kikezdte a derék, becsületes Reuss herceget, aki VII. Henrik a családjában (de azt mondják, minden húsz Henrik után újra kezdi numerizálni a család a Henrikjeit).
Karminpiros száját bájosan összecsucsorítva leperegtette gyorsan forgó nyelvecskéjével a közjogi gravament, hogy VII. Henrik úr a Ház részvételét köszönő iratában nem jelölte meg külön a magyar állam törvényhozását, s ezáltal sértést követett el ellenünk.
Tisza rögtön felállt:
– Felolvasom feleletnek az eredeti okmányt németül.
Madarász József szeme vérbe borult. Felugrott, mint egy hörcsög.
– Micsoda? Németül írnak a magyar minszterelnöknek?
Mire visszavágott a miniszter:
– Már a német nagykövet csakugyan nem írhat senkinek magyarul.
Lőn nagy hahota, alig bírt lecsendesedni; Tisza vette a német szöveget, és hangosan felolvasta… Hát úgy volt biz az megírva, hogyha Madarász bácsi koncipiálja, se lehetett volna jobban, világosabban megjelölni a monarchiabeli két állam parlamentjeinek különállását.
Az ellenzék is nevető kedvre szottyant az interpelláló felsülésén. Általános derültség ragyogott a képviselők arcán. Mindenki nevetett, a karzat, a teremtisztek, az elnök, a jegyzők, a gyorsírók, még a lelkileg jelenlevő tizenkét szennai is kacagott volna, ha még nem lett volna betéve a levéltárba. Csak a habarékok sütötték le a szemeiket röstelkedve. Ábrányi Kornélt pedig konvulzív köhögési rohamok fogták elő.
A diadalmas Tisza nem akarta megvillogtatni most a gúny fegyverét, és csak azt jegyzé meg szelíden:
– Jó volna, ha az interpelláló urak előbb meggyőződnének valamely dologról, mielőtt a Házba hoznák.
A letepert közjogi bajnok visszaszólt dacosan:
– Nem antichambrírozok a minisztereknél.
– Csak mikor egy kis dohányengedély kell! – kiáltá egy rossznyelvű szélsőbali.

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi