II. A mai ülés
II. A mai ülés
Ezen általános bevezetés után áttérhetek a mai ülésre. Szűz szónok ugyan ma sem volt – csak szűz elnök.
Az is valami.
A galambfehér hajú, tisztes gróf Csáky László kormányozta a csöngettyűt.
Péchy távol volt. Micsoda kedvező alkalom ez! Ma egész kényelmesen meg lehetne csinálni az európai háborút, mert nem ül itt az öregúr, aki nem hagyja a potentátokat.
A miniszterelnök sincs helyén; a főrendieknél van elfoglalva: elnököt vitt nekik. (De csak tán nem a mi Péchy Tamásunkat vitte el?) Egészen szabad a vásár.
De mégsem esik semmi baj. Mozdulatlan pihen az elnöki csöngettyű. Az egyes szónokok sűrűn váltogatják egymást, de csak színházi háborút visznek. Aki valaha életében udvarolt egy-egy balerinának, az most mind szakember.
Fenyvessy Ferenc, a habarékpárt »fenegyereke« Vadnai Károlyt paskolja és Jellineket; az elsőt, mert Keglevichet csipkedte meg utólagosan, az utóbbit, mert a múltkor gróf Szapáry Gyulának nem hagyott békét. Egyszóval, az eszményi gentlemant játssza Fenyvessy. Illik neki, a kis gonosznak.
Szapáry egykedvűen hallgatja a Tisza mögötti padban, és eltűnődik rajta, a terem üvegablakjain merengve:
– Valjon mi az ártalmasabb? Az-e hogy Jellinek szidott? Az-e, hogy Fenyvessy védelmez?
Aztán a Nemzeti Színháznak fordul a haragos honatya. (Aha, hát nem ott van alkalmazva a kicsike?) Kígyót-békát rászór a színházra, s még azt is felhozza gravámennek, hogy olyan színészek vannak ott alkalmazva, akik magyarul sem tudnak, hanem a hamisítatlan palóc nyelvet viszik a deszkákra.
(– Hallgasson! – kiáltám közbe dühösen, de az istentelen sztenográfusok úgy írták be a Naplóba, hogy »halljuk«.)
Erre aztán, minthogy már a Kerepesi úton volt a t. képviselő úr, bebotorkált a Népszínházba is, és azt agyba-főbe dicsérte. (Nini, hát ott van alkalmazva a kicsike!)
Sok fiatalkori emlék elevenült fel e beszédek alatt az Andrássy Manó gróf szívében. Hiszen ő se volt mindig vasember. Valaha az ő szíve is vajból volt. Előhozakodott hát ő is a régiekkel, hogy volt, mint volt azelőtt. (Hej, valaha még a balettet is szebben táncolták!) Meleg és okos szavakkal védte az arisztokráciát, amely régebben sokat tett a művészetért.
Míg Andrássy beszélt, előkerült a folyosóról Vadnai Károly, mire megindultak a »személyes kérdés«-ben való felszólalások. A legszellemesebb volt a Horváth Gyula ötlete, aki az öreg Püthagoraszt tette nevetségessé: mert az öreg Püthagorasz valahányszor egy igazságot fölfedezett, mindig száz ökröt áldoztak fel. Hát, hogy minek mindig valakit bemártani, ha egy igazság kimondatik?
(Igaz, igaz, csakhogy a népnek jólesik néha az ökörsütés. A derék görögök is szerették a húst.)
A színházi tételek megszavaztatván, a lelencügyre került a sor; de míg a kedves kis lelencekről csevegett Orbán Balázs, azalatt a Ház tagjai szép csendesen elfogyatkozának.
Midőn újra bejöttek a folyosóról, egy másik »tisztelt Ház«-at találtak ott már, más miniszter büdzséje folyt s más elnök (gróf Bánffy) ült fenn a katedrában.
De ahhoz már nekem semmi közöm. Egy karcolatra elég egy elnök.
