A MAI ÜLÉS [jan. 17.]
A MAI ÜLÉS [jan. 17.]
Cifrán néz ki a szónokok táblája. Egyetlenegy név, nagyritkán kettő a »Mellette« oldalon, beláthatatlan névsor az »Ellene« jelző alatt. Micsoda rettenetes szóáradatot jelent ez!
Ma mindössze négy ellenzéki szónok adta ki a mérgét, de újak is szállinkóztak be, úgyhogy mennél többen beszélnek, annál többen maradnak. Egymást szülik. Máris arról van szó, hogy péntektől kezdve délutáni három óráig tartsanak az ülések, s így tér vissza a rákosi országgyűlések négyszázados taktikája; kiéheztetni a duzzogó elemeket.
Az ellenzéki szónokok, a szélső padokból valók, mind a magyar hadsereget követelik, a szelídebb ellenzékiek Apponyi határozati javaslatával elégednek meg.
Hát a kormánypártiak?
Azok úgy vannak a javaslattal, mint (egy krónika szerint) Horvát Boldizsár volt miniszter korában az ismerőseivel, mikor leveleket íratott nekik a titkárjával.
A titkár rendesen megkérdezte:
– Hogy van az illetővel, excellenciád?
– Ki nem állhatjuk egymást. De miért kérdezi?
– A címzés végett, kegyelmes uram.
– Írja neki, hogy »kedves barátom«.
A javaslatnak kevés olyan barátja van, amelyik a háta mögött ne mondana róla rosszat. Szidják, gáncsolják, de meg fogják szavazni, mert ha úgy állna a kérdés, hogy vagy Tisza, vagy a javaslat, akkor bizonyosan egyhangúlag Tiszát választaná a párt; ha pedig úgy volna felállítva a kérdés, hogy Tisza megmarad, ha a javaslat nem marad is, akkor is tudnánk, mit csináljunk – de mikor úgy áll, hogyha leszavazzák a javaslatot, Tisza menne el és a javaslat még akkor is megmaradna: ez alaposan elöli az ellenzéki gerjedelmeket, úgyhogy a javaslat legnagyobb ellenségei is mellette izgatnak.
Dániel Gábor azzal ijesztett meg egy kormánypárti papképviselőt, ki élénk támadásokat fejt ki a folyosón az önkéntesség ellen:
– Vigyázz, tisztelendő atyám, nehogy gyanúba keverd magadat.
– Hogyhogy?
– Mert ezt a paragrafust csak azok nem fogadják el, akiknek fiaik vannak.
– Apage satanas – sompolygott el szégyenlősen a pap, és valószínűleg meg fogja szavazni a két évet.
Egyébiránt a hangulat enyhébb, mint volt. A vita kezd unalmas lenni, a Ház figyelme kimerült. A csúcspont az Apponyi pénteki beszéde volt, s azontúl szemlátomást hanyatlik az érdeklődés. Egy-egy eleven szituáció még fölfrissíti a fáradt idegeket, lendületet csinál, de múlót.
Ilyen volt a hétfői ülés; midőn Tisza István és Horvát Boldizsár beszéde esett össze. Mind a kettő szép volt – s még egyre tart felettük a kritika, áthömpölyögve a parlamenti körökből a közönség messzebb rétegeibe.
Persze, egy kis hiba csakugyan történt. De az újságok könnyűszerrel segíthettek volna rajta. A neveket kellett volna csak elcserélni a két beszéd szövege felett: Horvát Boldizsárnak adni a Tisza István orációját és Tisza Istvánnak a Horvát Boldizsárét. Mind a kettő jól járt volna.
A mai napról szólva, legkiválóbb szónok Pulszky Ágost.
Önök, akik a lapok tudósítását olvassák, azt fogják erre mondani:
– Hiszen ma Pulszky nem is beszélt.
Ez igaz. De Pulszky Ágost mindig a következő nap szónoka; az ő beszédjei »hallhatatlanok«. Agyonkiabáltatnak a születési napjukon. Az ellenzék zümmög, zsong, kopog, krákog, köhög, kiabál, huhog, förmedezik, fészkelődik, újságlapokat suhogtat, ceruzával dobol, a csizmatalpakat csoszogtatja. Egyszóval a Pulszky Ágost beszédjét csak a lapokból lehet kivenni másnap. Azoknak, akik ott bent hallgatják, fogalmuk sincs róla, hogy mit beszélt.
Tegnap csak az ellenzéki bonmot-t hallottuk, hogy »szarkatojással etették csecsemőkorában«, de ma aztán kiviláglott, hogy igen szép, igen okos dolgokat mondott, s férfias őszinteséggel. Az ülés elején agyba-főbe gratulálták a folyosón, míg bent a tanácsteremben Orbán Balázs kezdé meg a vitát csekély számú földszint és karzat előtt.
A pártja sem igen hallgatta. Még a hű tigris Uray is kifordult egyet szivarozni:
– Mit hallgassam? Balázs olyan már, mint a miskolci csizmadia, mindig egy kaptára dolgozik.
A szép magyaros fejű, nagybajuszú szittya beteges egy idő óta, halovány, bágyadt. (Csak a méreg tartja – mondta rá a folyosón valaki.)
Most is dühös volt, követelvén a magyar hadsereget.
Utána Vadnai Károly szólott, egyikét tartván legszebb, legtartalmasabb beszédjeinek, nagy figyelem és lankadatlan tetszészaj közt.
Vadnai Károlyt kétféleképpen kell megítélni mint szónokot; mikor a lába fáj és mikor a lába nem fáj.
Ha a lába nem fáj, akkor maliciózus, éles és ingerkedő, ha ellenben fáj a lába, akkor szelíd, enyelgő és melankólikus. De minthogy bizonyos fokig mindig fáj a lába (hisz ez a forradalom óta fájó láb adja meg neki a jogcímet, hogy mint szakember szóljon a javaslathoz), bizonyos fokig mindig szelíd s gyöngéd stílusban karmolja az ellenzéket.
Vadnai után két ellenzéki szónok jött:
Justh Gyula Tiszára olvasott rá egyet-mást a régi beszédjeiből; de voltak felszólalásának jelentős tartalmas részei is. Komjáthy Béla Tisza Istvánnal polemizált túl erősen.
A jobboldalról még Asbóth szólott érdekesen, csinosan, azzal a bevezetéssel, hogy ő nem demokrata. (No, ezt igazán nem tudtuk.)
Végül pécskai Gaál Jenő emelkedett fel, akinek olyan bámulatos szeszadó hangja van, hogy egyszeribe mindenki elfelejtette a szőnyegen levő javaslat izgalmas voltát. Karzat és Ház gyorsan ürültek. A karzaton egyetlen öreg anyóka maradt és hallgatta.
A gyorsírók felpislantottak a téli wiklerbe öltözött makacs alakra, és önkéntelenül sóhajtották:
– Szegény asszony
