A KÉPVISELŐI PERTU
A KÉPVISELŐI PERTU
A múlt nyáron Gleichenbergből jövet megszálltam éjszaka Szombathelyen, a híres »Sabáriá«-ban. Véletlenül éppen ott mulatott egy külön szobában több megyei nagyúr, köztük Udvary Ferenc képviselő is, akit azonban nem ismertem.
A pincér, aki az italokat hordta az »extrába«, úgy éjfél után elújságolja:
– Itt, a harmadik szobában egy képviselő alszik.
– Hogy hívják?
– Biz én nem is tudom, csak a keresztnevét: Kálmán.
Persze legott találgatták, Nákó Kálmán-e, vagy Markovics Kálmán?
– Ejh, szaladjon, nézze meg hamar a vendégkönyvben.
Minderről természetesen semmit se tudtam, az én szerepem csak ott kezdődik, mikor hajnalhasadáskor egy türelmetlen kéz ütögeti az ajtómat.
– Hopp hó! Ki az?
– Én vagyok Udvary Ferenc.
– Ki az az Udvary Ferenc?
– Hát nem ismersz?
– Nem!
Egy szemrehányó hang visszafelel:
– Udvary képviselőtársadat ne ismernéd?
Nem emlékeztem a névre se, de már mindegy, bosszúsan dörmögtem, szédülve az álmosságtól:
– Hát mit akarsz?
– A hétórai vonattal haza kell mennem Körmendre mondá sajnálkozva.
– Hát eredj!
– El akarok tőled búcsúzni… Eressz be!
– Mit? Elbúcsúzni? Ohó barátom! Hiszen ahhoz előbb találkoznunk kellett volna.
Akarva nem akarva szét kellett szednem édes hajnali álmomat, s be kellett eresztenem t. barátomat, aki törvényhozó voltánál fogva megfordította a társadalmi sorrendet, hogy előbb találkoznak az emberek, aztán búcsúznak el egymástól; mi előbb búcsúztunk, csak azután, később találkoztunk.
