NEMZETISÉGI POLITIKA

Full text search

NEMZETISÉGI POLITIKA
(Aktuális kép)
Ide a vonal alá teszem, mert sok abban a tréfás elementum.
Hogy nemzetiségi politikát csinálhassunk kicsiben, ahhoz három dolog szükséges: először egy város vagy megye, ahol nem laknak magyarok (az van elég), egy tekintélyes nemes ember és egy bohemien. Ez is van elég. És végre szükséges egy negyedik dolog is: egy miniszter.
A miniszter fogja a tekintélyes embert és megteszi az illető nemzetiségi megyébe, vagy városba főispánnak, a bohemienből pedig csinál lapszerkesztőt.
A nemzetiségi főispán sajátszerű species. Egy se hal se hús ember, akinek valami pereputtya vérségi kötelékben van az illető nemzetiséggel, amelyet kormányozni hivatott. Vagy az anyja volt rác, vagy a felesége az, ha rác vidéken regnál. De ennek meg kell lenni. Mert a nemzetiségi főispánnak olyan kinézésre van szüksége, hogy alulról rácnak tartsák, felülről pedig magyarnak. E Janus-arccal csibukozik aztán a »szeretve tisztelt« főispán mindaddig, míg életfonalát el nem metszik a párkák vagy Baross főispánságának tartama alatt odairányul a politikája, hogy e Jánus-arcot megtarthassa; néha suttyomban magyar, nyíltan rác, máskor nyíltan magyar és suttyomban rác. Lavíroz és mosakszik. Magatartása óvatos, homloka redős, jelentései vidámak és megnyugtatók. Ha meghal vagy elmegy ti. a »saját kérelmére« (mert egy főispán meghalni is valószínűleg a saját kérelmére szokott), kétféle nekrológot kap: a rác lapokban mint nagy rác hazafit siratják, a magyarokban mint nagy magyar hazafit, az »állameszme rendíthetlen bajnokát«. Egy szóval a világ még holta után sincsen vele tisztában.
Annál átlátszóbb firma képződik a bohemienből.
Ez a fiatalúr legelőbb is kigondol egy lapcímet (nem is valami nehéz dolog), az újszülött címnek megszerzi dajkául a kormányt, azzal leutazik működési helyére, a nemzetiségi városba (maradjunk amellett, hogy az is egy rác város), ahol olyan mély csönd uralkodik, mint a »Budapesti Közlöny« szerint a Fiume melletti tengeren.
Ez a csönd vagy igazi, vagy mesterséges, valószínűleg igazi. De mindegy, akármilyen. A méltóságos főispán úrnak az az elve: »Quieta non movere«. Nem mozdul tehát semmi. Az emberek esznek, pipáznak, dolgoznak és fizetik az adót: a két előbbit szívesen teszik, a két utóbbit kedvetlenül. Ennyi már megragadt a magyar nemzeti géniuszból a rácokban is.
A fiatal szerkesztő, a magyar ügy nagyra hivatott apostola, szétnéz az idegen városban, szerkesztői irodát fogad, beállítja a nagy fekete kalamárist, nyomdával szerződik, mire megkezdi működését, az úgynevezett »küzdelmet«.
A cél igen szép, igen hazafias s a szubvenció is elég kerek összegecske.
A Hírkürt rajta van, hogy megérdemelje. Megjelenik és harcol. Igenis harcol. Üt, vág előre-hátra, balra (a »jobbra« nem nyomdahibából maradt ki). Szikrázik a toll, frecseg a tinta, maró mint a lúg, mert én istenem, hiszen a Hírkürtnek is meg kell érdemelnie a kenyeret. Akár van ellenség, akár nincs. Ha verekedni küldték, hát verekszik.
Egy nem magyar feliratú cégtábla elég ok, Kukovics kereskedő ledorongoltatik, Knezics gyáros szerb nótát húzat a majálison – ki kell pécézni a hazaárulót! Bertics városi tanácsos hajadon leányzói a szerb színekbe öltözve sétáltak a promenádon. Nyaktiló a Berticseknek!
A »Hírkürt« minden száma párolog a haza levagdalt ellenségeitől. (Mind kövér, ritkított betűkkel vannak levágva.) A szerkesztő megelégedetten dörzsöli a kezeit vasárnap.
– Ez aztán szám!
S legott küldi keresztkötés alatt Bereziknek, a sajtóiroda főnökének.
Kék ceruza keretek jelölik a figyelemreméltó helyeket, mintha mondanák:
– Látja méltóságos uram, hogy küzdök én !
És e hatalmas Toldy Miklós (kit azonban gyakran hívnak, vagy tán csak azelőtt híttak Stern Móricnak), néhol kettős keretet is csinál a támadásnak, susogván ezzel virágnyelven:
»Bizony megérdemelném a szubvenció fölemelését.«
A jó Berezik Árpád vagy olvassa a támadásokat, vagy nem olvassa, de azt mindenesetre látja, a krikszkrakszok
hangosan kiáltják, hogy ő küzd… rémítően küzd, tehát hasznos ember és helyén van ott.
Foly hát az ádáz harc s minél jobban vastagszanak a »Hírkürt« kötetei, annál több Kukovics és Bertics kerül a hurokra.
A jámbor Kukovicsok eddig ugyan nem gondoltak a politikára, nem feszelegtek se ide se oda, maradtak egyszerűen a rőfnél, hanem a »Hírkürt« »belebőszítette« őket. Csinált belőlük nagy szerb hazafiakat, magyarfalókat – s aki egyszer a magyarba belekóstol, annak megjön ahhoz az étvágya.
Nehány évi szerkesztői működés éppen elegendő, hogy az egykori csendes város lázas dühbe legyen, a folytonos ingerkedések megtermik az ódiumot. Immár a főispáni jelentések se oly vígak és megnyugtatók, bevallják szép szavakban:
»A hangulat, fájdalom, ellenséges tünetekben nem szenved hiányt a magyar állameszme iránt.«
Mire a kormánykörökben beáll az aggodalmas töprengés:
– Mit kellene ott csinálni? Ejh, átidomítjuk a »Hírkürt«-öt napilappá.
 

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi