A T. HÁZBŐL

Full text search

A T. HÁZBŐL
(Hatodik nap)
Ami az újságban a laptöltelék, a Fenyvessy Ferenc kabátjaiban a vatta, az reggelenként az első szónok. Egy szerencsétlen áldozat az első szónok, aki hivatva van kitölteni az időt, míg a Ház összegyűlik. E páriák odadobják magukat a figyelmetlenség örvényébe. Néha kénytelenségből, máskor a zászló kedvéért, hogy a következő nagy szónok jó időben beszélhessen.
Az első szónok tíz-húsz ember előtt kezd beszélni. Lassan szállingóznak a többiek, s keresztül-kasul átlépegetve a Ház mezőin, beülnek helyeikre, kikrákogják a csípős reggeli levegőt, aztán csattogva nyitogatják ki a fiókjaikat, előszedve azokból a gukkert, a ceruzát, a tollkést, a bajuszkefét, előkeresik zsebeikből a postán átvett leveleket, lapokat, nagy sustorgással kibontják, átfutják, megvizsgálják a női karzatot, odatipegnek a jegyzői pulpitushoz, hogy mi a menü: kik a legközelebbi szónokok, útközben megkérdik egy a mediumon álló előbb érkezettől: »Lesz-e ma valami szcena?« aztán megint visszamennek a helyükre, belemerülnek a lapolvasásba s mikor végre egész odáig eljutottak, hogy felelős szerkesztő: Visi Imre, kidörzsölik szemeikből az álmosságot, s a tegnapi napról, melynek története kóvályog a fejükben, nagy ásítozva áteszmélnek a mai napra, végighordják tekintetüket a termen, s oldalba bökik a szomszédjukat: »Ki az, aki beszél?«
– Ziskay Antal.
Ez az első szónok sorsa. Annak rendesen gonosz publikuma van. Úgy, hogy szinte isten ellen való vétek valami jó beszédet e lankasztó tengermorgásba süllyeszteni.
Hanem iszen Ziskay nem követte el ezt a vétket. Ziskay a gyengébb erők (lucus a non lucendo) közé tartozik a kormánypárton. Kétféle szónokok vannak ott. Azok, akik az esti lapra beszélnek és azok, akikről a »Nemzet« azt írja: »Beszédjére reggeli lapunkban visszatérünk«. Ziskay hát mindenféleképpen reggeli szónok.
Hanem iszen Helfynek sem kedveznek a mostoha idők. Most a francia iskola uralkodik Károlyi Gábor gróf és Pázmándy Dénes égisze alatt. Övék a vezénylet. Irányi, Helfy a sutba került, tartozván mindketten a »hálósipkás« ellenzékhez, hogy az Apponyi gróf gúnyos kifejezését használjam, a komoly magatartású ellenzék megjelölésére.
Ziskay után (akinek beszédére én már vissza nem térek) a »Kossuth palatinusa« beszélt meglehetősen kedvetlenül, a felségjogokat fejtegetve és az osztrákokkal bizonyítva. Nagyon megöregedett; a hangja is gyengébb, mint volt, de nem csoda – mert mióta Apponyi felé szít a párt, felejteni kezdi Kossuthot. Rossz úton vannak azzal a szép fehér zászlóval. Nem érdektelen jel (s félni lehet, hogy ez csak a kezdet) a Deákhoz való átpártolás. Máris őt emlegetik, őrá hivatkoznak, mint orakulumra. A »haza bölcse« ott él, ott mozog hatalmas elméjével a vitában. Kossuth ellenben távol van.
Idézik Andrássyt, Széchenyit, sőt a fürge Fenyvessy Ferenc még Bittónak is fogni akart egy citatumot, melyet múltkor Tisza hozott fel gazdátlanul: »Ezt Bittó mondta!« kiáltott fel Fenyvessy. De miután a mondás alapos megfigyelésen alapult és nem az elgyengült férfierőre vonatkozott, senki sem hitte Bittót a szerzőjéül. Hát mondom, már majdnem Bittót is idézték a vita folyamán, csak Kossuthot nem. Ez méltán okozhat a palatinusnak keserűséget. Mert a szélsőbal eddig csak arról volt nevezetes, hogy se nem tanul, se nem felejt – most már megváltozott: nem tanul, de felejt.
Dél táján összegyűlt a Ház, megteltek a padok, pezsgett a folyosó, csillogott, villogott a női karzat. A vita is élénkebben kezdett lüktetni. Báró Fejérváry sziporkázó ötletekkel polemizált, pattogott, sustorgott, a vágásra visszavágott, aki pajkoskodott, annak pajkosan felelt ő is, élcre élcet, gúnyra gúnyt, argumentumra argumentumot.
Az ellenzék, mihelyt felállott, mindjárt nekifogott a csípős észrevételeknek. Hajrá! Mintha vásott gyerekek dobálnák hólabdákkal a katona bácsit.
Péchy ma borzasztó akart lenni. Összevonta a szemöldjeit. Egy haragos tekintetet lövellt előbb arra a helyre, ahol
Csatár ülne, ha benn volna, aztán szemérmesen leereszté a szempilláit s így szólt:
– Ne méltóztassék fennhangon észrevételeket tenni, képviselő urak, mert aki ezt teszi, néven fogom szólítani.
– Már hat hete méltóztatik ígérni – felelt fel valahonnan a középről Hegedüs Sándor.
Fejérváry kiküzdte magát rövid idő alatt a Ház legkedveltebb beszélőjének: gyors, mint a villanó kardpenge, kedélyes, eredeti és többnyire igen magvas. Persze, a formával még nincs tisztában s mint egy igazi katona, csak verekedésre termett. A közjogi fejtegetések (tudósnak való dolog az) kevésbé sikerültek, mint a polemikus és a hadsereg gyakorlati ismeretei köréből vett részletek, de még a legjobban az apró oldalvágások, hátrafelé.
Előadási modora egyszerű és oly természetes, hogy a műszónokok erre törekvő raffinementjai eltörpülnek mögötte.
– Aki ezt meg akarja – úgymond fejtegetése közben – érteni, az megérti, aki nem akarja, azon nem segíthetek. Károlyi Gábor felugrik s jobbfelé mutogat a hosszú, kalimpáló kezeivel, mintha egy barikádon át beszélne.
– Ott ülnek azok, akik mindent megértenek.
– Önök pedig semmit sem – vág vissza Fejérváry.
– Politikai csizmadia – kiált rá csúfondárosan Hoitsy.
– Van politikai csillagász is – zúdítja legott ellene a maga ötletét.
S ez így megy végtől-végig. Beszéde nyomtatásban úgy néz ki, mint egy golyókkal kilyuggatott katona-köpenyeg; de a lyukakat rögtön befódja a játszi elme élénk, tarka színű szövetdarabkáival.
Folytonos zaj, folytonos fészkelődés, nyüzsgés, mozgás, ellentmondás a balon, s sűrű, szakadatlan tetszés jobbról: egyszóval az egész Ház ébren van minden idegével.
De a legmérgesebb balvidéki nyugtalanságot mégis a beszéd vége keltette, melyben Apponyit támadja meg, hogy ő vetette oda a szenvedélyek közé az üszköt és hogy nyelvi tekintetek miatt kockáztatja a hadsereg harcképességét.
Apponyi roppant hatású rögtönzéssel felelt; kápráztató szóerejének teljes pompájával csapott ismét a kabinet fejére egyet. »Megint úgy lőtt mint Carver« – de csodálatos, mégsincs sebesült. A kabinet áll és egészséges.
Voltak zajos éljenek, s lett Fenyvessy Ferenc gőgös és víg. Minduntalan közbeszólt: »Ez oszt a lecke!« »Ilyet tudjanak önök mondani!« »De gyönyörű!«
Majd annyira magánkívül lett, hogy elkezdte egy-egy mondásnál a sztenográfokat sugalmazni belekiáltva:
– Helyeslés a baloldalon!
Mire aztán kitört a derültség a jobboldalon. Apponyi után Bolgárt nem lehet hallgatni.
Apponyi után kitódul a Ház a folyosóra, s még egy ideig beszél Apponyiról; ki dicsérőleg, ki csípősen, de mint szónokról csak egy a nézet, hogy büszke lehet rá a parlament.
Előhozzák, milyen volt mai szerepében. Valami gonosz lélek elfecsegi: hogy egy régi fotográfián látta a Don Quijote jelmezében, mögötte Sancho Panzának Bernáth Dezsőt.
Mások ismét azon tanakodnak, hogy nyert-e e javaslat tárgyalása óta súlyban a közvélemény előtt?
– Kétségkívül nyert – feleli egy filozófus mameluk. De mennyit?
– Hiszen éppen ez a kérdés.
– Nem is kérdés: Apponyi olyan, mint egy gyapjús zsák: ha nedves helyen áll, valamivel többet nyom, ha száraz helyen áll, valamivel kevesebbet. De a súlydifferenciák legfeljebb néhány fontra szorítkozhatnak.
Eközben nagyban riadozik a csöngettyű odabenn.
– Ki beszél?
– Szentiványi.
– Melyik? A »sebesült«?
– Nem. A gömöri. Az elnök szombati afférját hozta szóba.
Rögtön beözönlött az egész folyosó. Szentiványi Árpád beszélt, jó rimaszombati ízzel, ami majdnem olyan szép dialektus, mint a palócoké.
Kedves, rokonszenves alak, akit mindenki szeret, de hiába, neki is mennie kell a karavánnal. Még csak tűrhető, ameddig a meghamisított közvéleményről és a korrupcióról beszél, de aztán áttér csakhamar arra, hogy a szabadelvű párt szombaton ököllel fenyegette a pártatlanságot tanúsító elnököt.
– Ez nem igaz – kiáltja Ivánka Imre.
– Egyikünk sem fenyegette – szólt bele e sorok írója, kit egy lap tévesen szintén azok közt sorol fel, akik ily tiszteletlenségre engedték volna magukat ragadtatni.
– Láttuk! – kiálták az ellenzékiek.
A kormánypárton nagy zaj támad.
– Ki tette? Tessék megnevezni.
Szentiványi zavartan keresgél a nevek közt, míg végre eszébe jut az egyik.
– Tisza István és...
– És? Halljuk a többit is!
Kínos csönd. A szónok gondolkozik.
– És a Török Szultán – nyögi ki végre nehézkesen.
Az elnök összerezzen. Istenem, istenem, hát ezért állok én a monarchákkal jó lábon, hogy most ököllel fenyeget a szultán?
Az egész Ház derültségre fakadt. Szentiványi Árpád Török Zoltán helyett gyanúsítá a jó Abdul Hamid őfelségét, hogy a magyar képviselőház elnökét megfenyegette. (De mindjárt valószínűtlennek látszott. Nincsen annak annyi bátorsága. )
Tisza István nyomban felelt, s nehány férfias szóval megcáfolta maga személyére nézve a vádat: elég helytelen volt, hogy most aztán vissza nem vonta Szentiványi. Mire azt vágta oda Tisza István:
– Káprázott a szeme!
Török Zoltán nem volt jelen, mert különben kisült volna, hogy az ellenzéki lapok által kiszínezett szombati szcéna igazán egy látomány volt, aminő a budai várablak lobogó fehér kendője. »Víziós« idők ezek.
A mediumon át kivonuló képviselők gesztusait nyilván lehetett látni, de a gesztus nagyon kétes fundamentum. Ugyanolyan gesztussal kiáltja az ember, hogy: »Okosan tette, kegyelmes uram!« mint azt, hogy »Elsöpörjük a föld színéről«.
De ez csak példaképpen legyen mondva, mert jót merek érte állani, hogy sem az egyiket, sem a másikat nem kiáltotta a jobboldalon senki.

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi