A TIZENKETTEDIK NAP

Full text search

A TIZENKETTEDIK NAP
Van nehány gonosz barátom, aki még a történelemnek sem hágy békét. Az egyik élceket farag II. Rákóczi Ferenc rézgarasaira; III. Napóleon – egy másik szerint – azért csinálta december 2-án az államcsínyt, hogy elsején még fölvehesse az elnöki fizetését (élelmes ember lévén, mint az Almássy Sándor mamelukja). Vak Bottyánt kívánatos tarokkpartnernek tartja Dániel Márton, mert az egyik szemével legalább bele nem láthatott a szomszédja kártyáiba. A híres pozsonyi jelenetnél azért sírt a kis II. József, mert az édesanyja megcsipkedte a lapockáját. IX. Károly elrontotta a gyomrát, ezért lett a Bertalan-éj; I. Napóleonnak náthája volt – állítja Tolsztoj gróf – azért veszett el a borodinoi csata.
A humor mindenkor szép és becses dolog (dacára annak, hogy Ziskay nem tartja a parlamentbe valónak), könnyű azonban hátrafelé humorizálni, mulatságos kombinációkat csinálni olyan dolgokról, amik a mellékszálaikban is kidomborodtak s teljes megvilágításban láthatók, de azt tessék előre eltalálni, hogy egy jövő századbeli kérdésnek hol a magva. Ez oszt a virtus.
Nagy baj van t. olvasó közönség. Ne tessék megijedni, a 25. §-nak semmi baja, az meglesz, annak csak az az egy esély állhatja útját, amit Hevessy Benedek kontemplál (az épület ledőlése a szavazás perceiben), a 25. § tehát biztos (pláne már csak 44 szónok van hátra), de nagyobb baj az, amit Thaly csinált, hogy belevegyítette a vitába egy elhamarkodott közbeszólással a tótokat.
Hajrá, vérszemet kaptak erre a tótok. Már tegnap fölpattant gróf Pongrácz, Krajtsikban forrt a méreg, Matuskát elöntötte a paprikapirosság; a Rakovszkyak farkasszemet néztek Thalyval, Ucsu elkeseredetten dohogta: »Dobre szhogyiv zse zomrev.« »jól járt, hogy meghalt.« (Szegény »Urunkra« értette.) Vietórísz és a rájeci Smialovszky búsan szegte meg nyakát a padban, Kubinyi György szemrehányó szemekkel emlegette a fehér lovat és veres kantárt.
Bizony, ha volna tót flotta és ha volna Debrecen alatt tenger, ma már ott horgonyozna kiszegzett ágyúkkal fenyegetőn a »péterfia« öbölben...
De mivel hogy nincsen, csak a tót vita indult meg;… Isten tudja, hol fog megállni… Tarnóczy Gusztáv szállt a síkra. Szvatopluk haragos lelke viharzott ki belőle. Tarnóczy nagy bozontos ember, látszik, hogy a hegyek közt nőtt, hegyi szellőn, bölcsőjét kecskék ringatták, se tüsző nincs rajta, se bocskor, de csigákban válláig omló gesztenyeszín fürtjei elárulják a telivér tótot.
Pártfogásba veszi a tótokat »nasu krv«, akik többnyire jó magyarok. Szól az elfogult parlamenti modor ellen. Beszéde oda csucsorodik ki, hogy nem nagyon lelkesedik a 25. §-ért, de azért megszavazza.
– Boldog újévet kívánok – szól rá gúnyosan ama bizonyos elmaradhatatlan kappanhang.
Most a kuruc »bosbug« emelkedik fel, örömét fejezi ki, hogy a tótok most már jó barátjai a magyar állameszmének, de ez nem mindig volt így.
– Hát a Rákóczi vojnában nem od voltunk? – kiáltja rá egy keserű hang.
Előbbről Almássy Sándor mondott egy ingerült beszédet. A rokonszenves, kedves modorú, szelíd lelkű képviselő igazán olyan, ha beszél, mint egy hörcsög. Szemeit elönti a vér, kurta nyaka elkékül a dühtől, ellenállhatlan erővel ragadják a fékevesztett indulatok.
Egy képzeletbeli mamelukot rajzolt, aki így szólt: »Tisza megélhet nálam nélkül, de én nélküle nem, tehát megszavazom a javaslatot.«
Benne egy szélsőbalit lehetne rajzolni, aki így szólhatna: »A javaslat akkor is megél, ha én beszélek, de én nem élek meg a kerületemben ha nem beszélek, tehát beszélek.«
Egypár mérges floskulusért elnöki megrovás zúdult a nyakára – de mi az napjainkban? A szélsőbali folyosón a beszédek ereje különös szempontból esik megítélés alá.
– Én két elnöki figyelmeztetést kaptam.
– Én három figyelmeztetést és egy rendreutasítást.
– No én öt közbeszólásért kaptam négyszeri figyelmeztetést – dicsekedik egy harmadik.
– Névvel vagy anélkül? – kérdi kicsinylő hangon a negyedik.
– Az egyik névvel volt!
– No, az már valami.
Mert a hatvanas években nem is volt hazafi, ha nem »ült«. Most meg nem is szónok, ha az elnök meg nem »állítja«.
Az ülés négy órájának többi részeit, ide nem számítva a Berzeviczy és Perezel Miklós közötti vitézi tornát a szerénység aranyrózsájáért, Horváth Lajos tette élvezetessé. E tiszteletreméltó alakja a régi Deák-párti időknek, ma is megtartotta azt a nimbuszt, mely a független, szereplési viszketegben nem szenvedő karaktereket körülszövi. Nem igaz tehát, hogy a mi politikusaink gyorsan kopnak. Ha kopnak, a folytonos mosásban kopnak, mert örökké az asztalon vannak s az asztalkendőkhöz mindenki hozzátörli a száját. De akik nincsenek örökké az asztalon használatban, azok tisztán maradnak és nem kopnak.
Horváth Lajos a felségjogokat fejtegette, erős szónoki művészettel, a Ház lankadatlan figyelme közt. Zajos tetszésrivalgás tört ki a baloldalon beszéde után.
Horváth Lajos előtt gróf Zichy Jenő tartott egy igen ügyes beszédet a 25. szakasz ellen, a megelégedettség boldog mosolyával.
A nemes gróf végre feltalálta a leányzót, aki után sok-sok esztendeig futkosott hasztalan.
Csakhogy a szép szőke hölgyecske, a nemes ideál, mire ő feltalálta s keblére ölelhette, már akkor az utcán járkált, s Török Jánossal volt bajba keveredve.
Hony soit qui mal y pense. Én a kis szöszke alatt a népszerűséget értem.
Most is oly nagy éljenzés, tetszés kísérte a gróf egyszerű kijelentéseit, hogyha van benne egy kis elbizakodottság (s aligha nincs), teljes joggal hiheti magáról:
– Addig kalapáltak rajtam, hogy végre belőlem is kalapács lett.
Közvetlen Zichy után Lipthay Károly beszélt.
Ha az ember azt tudja róla, hogy szép simára szokott fésülködni gondos választékkal – már azzal is sokkal többet tud, mint amennyire kíváncsi lesz az utókor.

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi