Ott áll a szobor a koszorúval fenségesen… Az édes szép asszony, a mi anyánk, a mi hazánk tartja fölemelt kezében, míg pallosa csöndesen le van eresztve a másikban. Negyven esztendeje tartja így a pallosát leeresztve, de a koszorút csak most emeli.
Miért, hogy olyan későn?
Mert hát hosszú idő kell ahhoz, hogy a fa kővé változzék. Az a fa, mely minden fák között a legnagyobb, a legsötétebb árnyékot vetette. Sok idő kell ahhoz, hogy a bitófából szobor legyen.
Hosszú utat tett meg azóta a nemzet, mióta alusznak.
Amit ők tizenhárman összeálmodnak odalenn, magyarok újjászületéséről, növekedéséről, az mind valóságnak folytatódik idefent.
S amit mi összeálmodunk most a szabadságról, a hazaszeretetről, az mind valóság volt egykor, mikor ők arra az útra léptek, amely a bitófához vezetett.
Ám nem változott semmit sem az aradi mező, hogy e pompás márvány alak a városban fehérlik. Hiszen tizenhárom szobrot képzelt oda minden magyar. S most csak egy van. Billió fű nőtt az aradi mezőkön, s minden fűszál susogta nekünk, hogy mi volt itt valamikor.
Mikor a kalászát ringatta a búza, a kalász is mind azt beszélte: »Emlékeztek-e még?« S ebben a rejtélyes susogásban volt valami lázító, keserítő.
Ám most csak egy szobor lesz ott. Az kiáltani fog ugyan, de csak azt fogja kiáltani: »Én vagyok a szabadság, Itt állok, nézzetek meg. Engem nem lehet agyonütni.«
Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!
Caută în cea mai mare arhivă digitală de ziare din Europa de Est, ce conține reviste, publicații științifice, săptămânale și cotidiene.