A GENGE SZŐKE EMBER

Full text search

A GENGE SZŐKE EMBER
(Egy kis visszaemlékezés)
A Nagy-Alföldön két név zengett sűrűn a hetvenes évek elején és a hatvanosok végén; az egyik »a nagy paraszt«, a másik a »genge szőke ember«. A nagy paraszt Rózsa Sándor, a genge szőke ember gróf Ráday Gedeon.
Ez a cím onnan ragadt rá, mikor Rózsa Sándort a szegedi várba csalogatta be a csendbiztosság ürügye alatt (mert a nagy paraszt csendbiztos szeretett volna lenni), s aztán elfogatta. Mikor a szuronyos darabontok a börtönbe kísérték, akkor sóhajtott fel szemrehányólag önmagához: »Hej, Sándor, Sándor, hogy keresztül tudott járni az eszeden az a genge szőke ember.«
A szegedi rablóvilágról sokan írtak már igen sokat. Olyan hangok is emelkedtek már, hogy nem tudni, mi volt ezen országnak presztízsére ártalmasabb: ama rablók és gyilkosok vérlázító garázdálkodása-e vagy azon mód, amellyel kiirtották?
Zordon kritika a Macaulay hangján, de a modern humanista jogászok eszével mondva. Mi ne avatkozzunk abba. Ne foglalkozzunk Lavcsikkal se, kinek vizsgálóbírói furfangja a Gaborieau-regényekbe illik be. Az ő dolgait sokáig fogják még mesélgetni az Alföldön csendes pipaszó mellett borozgató társaságok, s mindig azt fogják mondani: »fene esze« volt.
Sokkal érdekesebb alak maga a »genge ember«, akiről keveset írtak, mert mint ő maga mondta: »az összes dicsőséget átadtam a hivatalnokaimnak és az összes felelősséget megtartottam magamnak«.
Báró Wenckheim Béla a Ház folyosóján álldogált, mikor jött a sürgöny a szegedi vasút kiraboltatásáról. A rablások, gyilkosságok mindennaposak voltak, azok már nem imponáltak a miniszternek, hanem egy vonatot megállítani és kirabolni, ez már egy kicsit mégis »vastag kaland«.
A miniszter egy percig sem habozott:
– Királyi biztost kell leküldeni.
– Igen, de kit? – kérdik a kollegák. – Alkalmas embert nehéz találni.
– Én tudok egyet – szólt mohón Wenckheim, mintha csak most ötlenék eszébe.
– Kit?
– Gróf Ráday Gedeont.
– Miből gyanítod, hogy az jó lesz?
A báró vállat vont:
– Szeret a kaszinóban rablókalandokról beszélni.
– Ez semmit se bizonyít…
– Meglehet, de ha olyan nagyon szereti a rablókalandokat, hát dúskáljon közöttük.
Harmadnap kinevezték Rádayt.
A grófnak tetszett a mulatság, s első dolga volt elmenni a megyeházára az alispánhoz.
– Kedves bátyámuram, valami kis kérdésem volna.
– Parancsolj, kérlek. Miről van szó?
– Egy kis kölcsönről.
Az alispán csodálkozott, s zavartan hebegte:
– Úgy? Mennyit parancsolsz?
– Nem pénzt kérek én kölcsön a bátyámuramtól.
– Hanem?
– Egy rabot. Egy Szabó nevezetű ispánt.
– De hisz a’ tíz évre van ítélve.
– Nem bánom én, bátyám, nekem arra az emberre szükségem van.
– Mi az ördögnek?
– Királyi biztos lettem, hát meg akarom alakítani a tisztikaromat.
– Abból az emberből?
– Abból is, de még egy hamis »marhapakszus« csinálóra volna szükségem. Nem tudna bátyám egyet valahol?
– De, hogyne tudnék…
– Az Alföldön?
– Majsán.
– No, bravó! Akkor megvagyunk.
Az ispán és a hamis marhalevél-készítő összeköttetésben állottak az Alföld összes zsiványaival, s nagy hasznára voltak Rádaynak, ki magához bírta csatolni őket.
Ezzel a két emberrel ment le Szegedre, hol nagy rémület uralkodott. Az emberek, mihelyt az est leszállt, becsukatkoztak házaikba, a boltokat becsukták, a korcsmák üresen álltak. Este senki sem mert kijárni. A páni félelem minden nap új tápot nyert.
Jön a királyi biztos!
Gúnyosan vonogatták vállaikat a polgárok. Hát mit csinál itt a puszta tenyerével? A dekrétum a zsebében lehet ugyan, de az aranyóráját jobb, ha otthon hagyja Pesten. Egyébiránt a dekrétummal se lehet rabokat fogni; légyvesztő papiros lehet, amire a legyek rárepülnek, de zsiványvesztő papirost a király se tud csinálni; küldött volna inkább vagy kétezer szuronyos katonát…
Bizony, csak a puszta tenyerével jött Szegedre: éppen este ért oda, s bement a városházára, ahol már várta a tisztikar; fölolvasta előttük a kinevező levelet, s aztán még ott tartotta a főkapitányt, késő éjszakáig tanácskozva vele.
Mikor kiléptek az utcára, a kapunál nyolc szuronyos darabont sorakozott a királyi biztos háta mögé. Kip-kopp! – hangzottak után a katonalépések.
A gróf hátrafordult.
– Hát mi ez? – kiáltá haragosan.
– Ezeket az embereket azért rendeltem, hogy méltóságodat kísérjék, hogy becses személye biztonságba legyen.
A királyi biztos még nagyobb méregbe jött.
– Jegyezze meg ön, főkapitány, én nem azért jöttem ide, hogy önök védelmezzenek engem, hanem hogy én védelmezzem önöket. Megértette?
– Igen.
– Rendelem tehát, hogy azonnal parancsolja el ezeket az embereket.
– De méltóságos uram, gondolja meg…
– Semmi de… vagy rögtön elparancsolja, vagy rögtön nem főkapitány.
A főkapitánynak a foga vacogott.
– Méltóságos uram, én ismerem a viszonyokat, esedezem, ne tegye azt… nekem apró gyermekeim vannak.
– Úgy? Értem már. Hol lakik? – kérdé szelídebben.
– Bizony egy kicsit messze és félreeső utcában.
– Az más. Ne féljen semmit. Haza fogom kísérni.
A darabontokat elparancsolták, s a sötét csillagtalan éjszakában maga a királyi biztos kísérte haza a főkapitányt.
S ez a kis, jelentéktelen eset másnapra, amint híre ment, egyszerre megállapította a renoméját a városban, a polgárok bizalommal kezdtek iránta lenni, sőt távol a tanyákon, zsiványok búvóhelyein, lopott birkából főtt bográcshús körül ülő sötét alakok is fölemlegették maguk közt, hogy azt mondják: valami »kemény legényt« küldött volna most a király. Hanem iszen majd megpuhítjuk!
Az első elfogatásokat véletlenül a Jász-kunságban kellett foganatosítania, amely területre nem volt formális megbízása.
A jászok és a kunok kapitánya idősb gróf Ráday Gedeon volt, hatalmas, büszke főúr, a Ráday-család feje, a királyi biztosnak nagybátyja, ki nagy tiszteletben részesült az egész országban.
Mikor az elfogatás megtörtént, az öregúr nagyon megmosta az unokaöcs fejét:
– Gida, Gida, hogy tudtál olyan bolondot cselekedni, sose lesz belőled semmi. Szeretlek öcsém, szívemből sajnállak, de meg nem menthetlek. Össze kellett hívnom nyomban a rendkívüli közgyűlést, mert az autonómia meg van sértve. Legjobb, ha gyorsan elutazol a fogdmegeiddel, az embereket szabadon ereszted, s minket keresel meg az elfogatás eszközlése iránt, mert ellenkező esetben pozdorjává törnek.
– Hát ezért se teszem egyiket sem, másikat se, hanem magam is elmegyek a közgyűlésre; sőt a szegedi embereimet is viszem a karzatra.
Nagy szónoklatok estek a közgyűlésen. Volt mit hallgatni a biztosnak. Az alkotmány bástyája meg van sértve, zsarnok kezek letiporják a szabadság virágait… elégtétel kell és bosszú… egyelőre jegyzőkönyvi megrovás…
A jászok és kunok hatalmas kapitánya maga is ezen a nézeten volt, s midőn a határozatot, a miniszterhez való fölírást és a jegyzőkönyvi megrovást kimondta, lelépett az emelvényről, s ifjabb Ráday felé fordulva hazafiúi fölháborodásának ilyeténképpen adott hangot:
– Igenis, méltóságod megsértette a magyar alkotmányt, méltóságod bűnt követett el az autonómia ellen, ami igen elszomorító, és…
A királyi biztos közbevágott erős, érces hangon:
– Szót kérek!
Mindenki megrezzent. Ez még sohase történt, hogy a jászkun kapitány szavába vágjanak.
Síri csönd lett.
– Szót kérek, hogy kijelentsem, miszerint írjanak az urak a jegyzőkönyvükbe, amit tetszik, appelláljanak amennyiszer akarnak, de egyet megkövetelek öntől…
– Éntőlem? – hörgé a kevély főúr elvörösödve.
A királyi biztos alakja kiegyenesedett, s hatalmas, velőtrázó, rideg hangon csapta oda:
– Azt az egyet követelem meg, hogy amikor ön itt előttem áll, csak akkor feleljen, ha kérdezem.
A tekintetes »karok és rendek« elsápadtak. A jászkun kapitány hátratántorodott, s egy árva mondat nem jött az ajkaira. És e néhány eltalált szótól úgy nőtt meg ott egy másodperc alatt a király biztos alakja véghetetlen nagyra és hatalmasra, hogy egy szempillanat alatt némán, dermedten sompolyogtak ki a gravamenes magyarok.
Mikor aztán ennek a híre is eljutott Szegedre, annyi volt az, mintha kétezer katona érkeznék vele.
A polgárok megelégedve dörzsölgették a kezeiket:
– Most már hiszünk benne. Most már kiveszi a gyékényt a zsiványok alól.
Azt mondták róla »acél-ember, csoda-ember«. Csak a »nagy paraszt« mondta még, »genge szőke ember«. De ő se sokáig.

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi