NAIV EMBEREK
NAIV EMBEREK
(Száz forintos cikk)
Bizonyosan hallott már az olvasó a papírkosárról. A szerkesztői hatalom ezzel tartható fenn ősidők óta, s éppen úgy ott van minden szerkesztő asztala mellett, mint a falusi bíró udvarán állt századokig a kaloda.
Fenséges gondolat volt a szellem ferde, romlott alkotásai számára feltalálni a börtönt, mely őket ártalmatlanokká tegye örök időkre nézve, jobban, mint hajdan a velencei ólomfedelek vagy most az illavai fegyház.
Nem érdemes e szegény kivégzetteket sajnálni. Nyomorult lények ezek, akik kéz nélkül, láb nélkül, de legtöbbnyire fej nélkül születnek: tárcák, vezércikkek, tudósítások.
Egyetlen arcizma se mozdul már meg a szerkesztőknek, mikor e kegyetlen munkát gyakorolják. Sőt Kenedi barátom még szét is szakítja némelyiket kétfelé, ami Zách Klára óta fenn, a külső világban aligha fordul elő.
– Hóhér! Hóhér! – sziszegik a szegény kéziratok, de ő nem hallja.
Néha egy-egy mosoly is megjelenik tömött szomorúfűz-bajusza alatt.
Rettenetes az, mikor a hóhér mosolyog.
Micsoda dolgok lehetnek azok, amik ezeket a mosolyokat fakasztják?
*
Évekig tűnödtem én ezen, míg végre magam is felcsaptam efféle hóhérnak. Amint egy kicsit is ismerősebb lett a nevem, kaptam a különböző leveleket, s ezek közt akadt egyik-másik olyan is, hogy mikor a papírkosárba dobtam – mosolyognom kellett hozzá.
*
Egyszer a torontáli felfüggesztett joggyakornok írta le panaszát Rónay Jenő alispán ellen, hogy így üldözi, amúgy üldözi, fogjam pártját, a lapban írjam ki a szenvedéseit, de sem az ő, sem a vármegye, sem az alispán nevét ne említsem.
(– Mars a papírkosárba!)
Azt feleltem neki:
»Tisztelt uram. Ha sem a vármegye, sem az alispán, sem az ön nevét nem említhetem, akkor az ön szenvedései csak mint kigondolt história jelenhetnek meg.
S ha én egyszer joggyakornoki szenvedéseket akarok kigondolni, akkor legalábbis karóba húzatáson kezdtem. Ez jobban fog hatni. S legalább száz joggyakornokot pusztíttatok el egyszerre. Ez szélesebb körben kelt érdeklődést.
Egyébiránt maradtam« stb.
*
Mikor a Bars megyei sikkasztásokat szellőztették a fővárosi sajtóban, egy odavaló úriembertől (aki azelőtt képviselő volt) levél érkezett címemre, melyben arra kér az házánál történt közös megbeszélés alapján, hogy jöjjek azonnal Barsba, s az országosan irritált kedélyek földerítésére a »T. Házból« mintájára írjak onnan kedélyes karcolatokat.
(– Eredj be te is a papírkosárba!)
Ennek is leültem levelet írni:
»Kedves bátyámuram! Köszönöm, hogy önök rám gondoltak sok bajaik közt, de véleményem szerint legjobb lesz mindenekelőtt a hiányzó összeget bepótolni, mert, sajnálom bár, de negyvenezer forint ára humor énbennem nincs.
Kelt« stb.
*
Azóta sok-sok levél jött, köztük szomorú, nevettető, kacagtató. Hiszen nekünk is jól esik a nevetés ezen a tövises pályán. A hírlapírói pályát értem tövisesnek. A publikum is annak érti. Csak a magyarázat kétféle. Én azért tartom tövisesnek, mert csupa tüskébe hágunk. A publikum azért tartja tövisesnek, mert szúrunk jobbra-balra, mint a tövis.
De mindegy… Én most a papírkosár leveleiről beszélek, melyekkel annyira jóllaktam, hogy most már nem is nevetek többé.
Nem is képzeltem, hogy még ezen a téren is lehet valami új, valami szokatlan; hogy jöhet egy levél, amelyik kiássa emlékezetemben a régen eltemetettek tartalmát, amelyik nemcsak arra kényszerít, hogy közöljem, hanem még arra is, hogy írjak róla.
S íme jött.
Két makói úr (kiknek nevét a fogadás érdekében nem lehet kiírni) iddogált egy szegedi vendéglőben és összedisputált azon, van-e vajon Magyarországon olyan ember, aki kész volna egy ismeretlennek 8 ezer forintot kölcsönözni hipotéka és biztosíték nélkül, hatos kamatra? (Nagyon, de nagyon unatkozhattak a tisztelt urak.)
Szóból szó lett, utoljára fogadás: bementek az Abafi Aurél szegedi közjegyző irodájába, s hiteles jegyzőkönyvet vettek fel állításukról. A vesztő fizet a hírlapírói nyugdíjegyletnek 100 Ft-ot.
De egyik részről az a feltétel, hogy »M-th K-n írja meg a lapban!« (Az a reménye van, hogy rám jobban hallgatnak a kölcsönadók.)
Ma ebből a célból megkaptam az összes okmányokat. (Persze, hogy ezek is a papírkosáré.)
Én ugyan nem bízom a sikerben, mert az egyik fogadó elkésett. Akkor kellett volna ezt tennie, mikor a megboldogult Lisznyai Kálmán örökölt egyszer, s mindenütt keresett valakit, akinek kölcsönre volna szüksége. De annak már negyven esztendeje. Baldácsy báró se él már. Mondom, nem bízom a sikerben, de a hírlapírói egylet száz forintja mégis érdekel annyira, hogy ne vonjam meg a kívánt segédkezet, nyilvánosságra hozni a forrást: hogy hogy lehet nyolcezer forintot előnyösen elhelyezni.
Végre is semmi se lehetetlen.
Ha egy olyan optimista akadt, aki erre fogadott, egy író, aki a fogadásukat megírta – mért ne akadhatna egy Hay Bernát is, aki csupa rosszakaratból rászán nyolcezer forintot, hogy vele a pesszimista zsebéből kihúzzon százat.
