A MAI ÜLÉS [márc. 6.]
A MAI ÜLÉS [márc. 6.]
A Ház ma egy kőembert alkotott (alkalmasint tekerccsel a kezében), és egy leomlott kőpartot tárgyalt.
Képviselők gyér számmal jöttek. Nagy szavazások után pihen a Ház, mint az anyaföld.
Az Andrássynak emelendő szobrot csak a szélsőbal ellenezte, de szónokai által azt is illő hangon. Míg a habarékpárt részéről gyönyörű szavakkal jellemezte Andrássyt Beöthy Ákos. E jellemzés mindig becses anyag lesz ama történetíróknak, kik a terebesi kripta csendes lakóját tolluk hatalmával előszólítják.
Majd Tisza állt fel, hogy nehány szóval ajánlja a javaslatot. Kaas Ivor rákiáltott:
– Mit akar? Szobrot?
Ebből némi ingerültség, fészkelődés, izgalom támadt a két tábor között. Azontúl egészen szelíd volt az ülés lefolyása.
De persze ez a téma se múlhatott el Orbán Balázs nélkül. Azt mondja, éppen kétszáz olyan írót és államférfiút ösmer, akik Andrássy előtt következnek szoboremelés dolgában. (Fenyvessy Ferenc szerényen lesütötte a szemeit, Ábrányi Emil fölemelte a fejét.) Orbán azonban mégse rossz ember, kétszázegyedik szobornak – úgymond – megszavazná az Andrássyét is.
Az elnök feltette most a kérdést, s az egész jobboldal és habarékpárt felállott, csak az Orbán szobraiból maradt ülve vagy húsz darab.
*
Következett a szegedi rakpart ügye, mint vádlók szerepeltek Melczer és Pap Elek. Melczer a szakember szürke köntösét öltötte fel és rosszallást indítványozott, Pap Elek pedig hihetőleg valami szegedi komájával beszélgetett a beomlásról a nyáron, vidám borozgatás közben. Pap Elek tehát többet tud a dologról, mint Melczer, de amit tud, rosszul tudja. Melczer nem tud semmit, de azt legalább jól tudja. A Pap Elek komája nagyon el lehetett keseredve, mert sok dolgot másképp lát, mint ahogy van, és sok körülményt összezavar. Pap Elek figyelmét hihetőleg a szegedi fúrások ragadták meg: gondolta magában: »Hop! Ez az én szakmám!«
Tisza Lajos hosszú beszédben védte eljárását, szándékosan kerülve minden koloritot (mellyel pedig senki sem tud nálánál jobban bánni), kihajigálva az eszébe ötlő szóvirágokat és a szúrós töviseket, egyszerűen, ridegen csoportosította a tényeket, melyek minden vádat lehetetlenné tesznek. Ami magát a kőpartot illeti, az már eleve úgy volt építve, hogy a beomlás veszélye nem lehetett kizárva, mert a süppedékes talajban olyan mélyen kellett volna kezdeni az alapozást egy erősebb kőparthoz, hogy ahhoz újabb és újabb milliók kellettek volna.
A Ház nagy figyelemmel hallgatta a tárgyilagos beszédet, sőt maga az ellenzék is, mely ma erősen nélkülözte Herman Ottót, a szegedi panaszok mérges szószólóját.
Midőn Tisza gróf beszédjében említette, Almássy Géza közbekiáltott:
– Nincs itt! Meg van nyírva!
Csakugyan csodálatos volt, hogy Herman Ottó nincs jelen a Tisza Lajos fővételénél. Hiszen ehhez a szertartáshoz az ő kése volt a legjobban kifenve.
– Meg van nyírva! – hangzott újra több és több szájból.
Lehetetlen az! Herman a sörénye nélkül!
Suttogás támadt a padokban. Az emberek kíváncsian kérdezték egymástól:
– Megnyiratkozott volna?
(S ez éppen olyan különösen hihetetlenül hangzott, mintha azt mondaná valaki, hogy Péchy Tamás kitért katolikusnak.)
– Dehogy nyiratkozott! Megnyírták erőszakkal!
– Kik? Hol?
A kőpart háttérbe szorult, s künn a folyóson az értesültek nagy csoportok előtt kezdtek beszélni, miképpen történt.
