A T. HÁZBÓL [márc. 14]
A T. HÁZBÓL [márc. 14]
Ünnepi hangulat rezgett a Ház sűrű, tömött soraiban (aminők nem voltak évek óta), midőn a vezér belépett lengő fehér hajával, egyszerűen, csendesen, s áthaladva a mediumon, beült bíborszékébe még egyszer, utoljára.
Zajos éljenzés viharzott fel jobbról, s mélységes, nyomott csend honolt túl. A Kaas Ivor hírhedt piros »kedvéből«, csak a Csatár orrán fénylett egy centiméternyi.
Már együtt volt mindenki; a zsúfolt karzat, ember ember hátán, ezer mosolygó női arc: csinos ideges jószágok, kiket izgat, gyönyörködtet a látványosság, a nagy öregember utolsó útja.
Félkaréjban ott ülnek zordonan a miniszterek. Olyanok, mint a színpad hősei, kik eltávoznak a színről, hogy az új jelenetben ismét előjöjjenek. Baross Gábor komoran süti le érdekes szerecsenfejét, a Szilágyi arca ószínben játszik, Wekerle szemeiben kihamvadt a vidor fény, csak gróf Teleki Géza sugárzik a mosolytól. Még egyszer kinyitja, becsukja a fiókját, hogy nem felejtett-e el benne valamit, s aztán benne hagyja a piciny kulcsot.
Az elnök remegő hangon nyitja meg az ülést. Búsan csilingel a viharűrző csengettyű, mint a lélekharang. A mamelukok szívét összeszorítja valami… A tavaszi napfény besüt a hármas ablakon, de fent az elnök feje felett zöld mezőben az országcímer, mintha árnyékkal volna bevonva.
Majd a sablonszerű bejelentések után feláll a »generális«, aki már holnap közkatona lesz. Egyszerű, barna kabát van rajta, nyugalom, megelégedés ül szelíd, hosszúkás arcán, mintha csak azt készülne jelenteni, hogy holnap lesz a Mária-Valéria királykisasszony lakodalma, ahová szívesen látják a tisztelt Házat egy kis délebédre, mintha valami jó, tetszetős dolgot akarna mondani.
Templomi csönd áll be. Hallani lehet a Miksa Elek lélegzését, lent a karzaton a fotográfus gépének csettenését, amint a camera obscurára rácsapja a fedőt.
Beszélni kezd, a hangja nyugodt, messze hallatszó. Az egész terembe elhat a nagy csöndben.
Elmondja a kabinet tagjai közt beállott nézeteltéréseket, melyeknél fogva beadta a mai napon őfelségének lemondását.
– Éljen a király! – dördül közbe a lojális Polónyi. (Hej, tudom csuklik most fent Budán a király.)
Egypár szélbali hang utána kiáltja az éljent, de csakhamar csend lesz ismét, s Tisza bevégezheti szavait, kérve a Házat, hogy miután a kormány lemondott, függessze fel addig üléseit, míg a kegyelmes királyi leirat meghozza az új kormányt.
Hosszantartó, lelkes éljen reszkettette most meg a terem falait.
Tisza bágyadtan intett a kezével, mintha mondaná: »Minek az?«. A habarékpárt vezérei összenéztek: »Furcsa bukás ez«. Beöthy Ákos odahajolt a jobb határhoz, s azt kérdé a határszéli mameluktól:
– Hát már most mi lesz?
S önmaga nyomban meg is felelt:
– Megpróbáljátok Szapáryt szeretni.
Ezzel kellett volna befejeződnie a mai ülésnek, de a sors úgy akarta, hogy a zöld asztal hatalmas vitéze még egyszer összemérje kardját az ellenféllel: had csattogjon, hadd szikrázzék még egyszer a nemes acél a régi csillanással, a régi éllel.
Az öreg Irányi állott fel, nem hozzá méltó és nem a helyzethez illendő szavakkal, elkezdte a távozó nagy ember működését, múltját, pályáját mocskolni, ebben az ünnepélyes félórában, midőn még a balmezőn is minden jó hazafi lelkét nyomta egy bizonytalan érzés. Némelyeken meglátszott, némelyek be is vallották.
– Eláll – hangzott a felháborodás jobbról, s Irányi percekig nem jöhetett szóhoz. A méltatlankodás vörösre festé a jobboldaliak arcát:
– Undorító! – kiáltá egy-két hang. S valóban szánalmas volt az ellenzék nagy önteltségű Dánielje, aki rálicitált Polónyiékra, de ízetlenebbül, mert ezek a hatalmon álló államférfiút ostromolták, míg ez a hatalomtól visszalépőt – aminek nem lehet praktikus haszna, ami csak puszta lefetyelé. (Hja bizony, nem olcsó a szélbali vezérség sem.)
Zúgott, fészkelődött, háborgott, mint a felkorbácsolt tenger a mameluktábor. Ötször-hatszor félbe kellett szakítania beszédét a nagy szenteskedőnek, kit a saját pártja is röstelkedve hallgatott.
Alighogy bevégzé, fölpattant ifjú tűzzel Tisza Kálmán a miniszterelnöki székből. Vissza se ült abba már többé.
– Mintha a régi balközépi vezért látnám – morogta Horváth Gyula, s szürke, lelkes szemei felcsillámlottak az édes emlékektől.
Polónyi közbekiáltott:
– Mi címen szól?
– Míg a király föl nem ment, még miniszterelnök vagyok.
S hatalmas verve-vel felelt, ruganyos elmeéllel, fölemlítvén, ezelőtt tizenöt évvel is azzal fogadta Irányi, hogy nem bízik benne, most is azt fejezte ki. Ő is azt feleli hát, amit ezelőtt tizenöt évvel felelt, hogy ezt személyének egyéni megítélésére örvendetes tudomásul veszi.
Beadván a keserű labdacsot Irányiéknak, pártjának… vagy bocsánat – a többségnek – frenetikus tetszéskitörések között elhagyta székét és a termet…
Léptei nesztelenül hangzottak el a puha, tompa szőnyegen.
De azok, akik utána néztek a nagy történelmi alaknak, úgy érezték, mintha egy emberben megtestesített fényes korszak lépne ki a teremből s tűnnék el a szűk, szárnyas ajtóban, s léptei alatt mintha dobbanna a föld…
A léptek elhangzottak… Elment… Nincs többé. A szolga feladja rá nagy szürke kabátját a miniszteri szobában.
Jó Clió, csinálj pontot, írd oda a »finis«-t, szórd be arany porzóddal, s verd ki a tintát tolladból.
Hohó, megállja csak! Hallod künn az utcán az »éljeneket!«… Tiszát üdvözli a tömeg. Gyengélled az éljen hangokat? Mire az ország végéig érnek, orkánná izmosodnak… Úgy nézem, öreg Clió, varrj még a tékához egypár ív tiszta papírt!
