III. A waldecki forradalom
III. A waldecki forradalom
Kis politikusok, nagy politikusok egyként törik rajta a fejüket, mi lesz ebből a helyzetből a kibontakozás? Hogy kellene az ellenzékkel elbánni? A Házat kell-e föloszlatni, vagy pedig a házszabályokat változtatni meg? Parlamenti rendőrséget és börtönt szervezni, mint Angliában. Könnyebb pedig az örök mozdonyt föltalálni és megindítani, mint Károlyi Gáborék nyelvét megállítani. De azért az emberi elmék mégis fürkésznek örökösen. Nem jobb volna-e, ha a mamelukok egy kis vérszemet kapnának, ha a zajra zajjal felelnének, a gorombaságra gorombasággal. Háromszáz ember mégis több, mint száz ember.
Ezer meg ezer jó és hóbortos tanács hangzik e tárgyban a füstös folyosókon naponkint, nem egy ezekből a miniszterelnök előtt, ki csendesen von vállat mindenkire, s hallgatagul megy odább, egész megadással viselve sorsát, kivált amióta Széchenyiből bolond lett.
Még csak az van hátra, hogy az öreg Deákot hülyének tegyék meg.
– Már pedig mégis tenni kell valamit – véli aztán egy-egy ilyen visszautasított tanácsadó –, mert ez a helyzet nem maradhat így.
– Szeretném tudni, miért nem maradhatna? – kérdezi egy öreg politikus. – Hát mi baja van ennek a helyzetnek?
– Az, hogy valóságos parlamenti forradalom.
– Az igaz.
– No látod, hogy elismered. Hát mégis le kell vele számolni.
– Természetesen.
– És miképp?
– Hát olyanformán, mint a waldecki forradalommal.
– Hogy volt az?
– Nekem maga Waldeck herceg mesélte, György Viktor; elmondom úgy, amint hallottam:
