AZ EGYETEMES REGÉNYTÁR ALMANACHJA

Full text search

AZ EGYETEMES REGÉNYTÁR ALMANACHJA
1892-RE ELŐSZÓ
Nemrégen, de még I. Tisza alatt egyszer a szabadelvű klubban elszólít valaki a tarokktól »egy percre«, Ivánka Imre. (Kár azért az időért.) Átadtam a kártyámat Dániel Gábornak, mindjárt meg is bukott a nyakamra egy kettest.
– Parancsolj, kegyelmes uram.
– Egy szívességre kérlek. A trónörökös, Károly Lajos, magyar könyveket kíván olvasni. Válogass össze számára 10 darabot.
– Csak?
– Természetesen egyelőre. Ezekből kell megkapnia a kedvet a többiekhez.
– Az igaz! No, majd kiválogatom, de milyenek legyenek körülbelül?
A kegyelmes úr egy levelet húzott ki a zsebéből:
– Itt van az instrukció. Elbeszélő művek legyenek, könnyed, mulattató olvasmány, de mégis, melyből a magyar nép szokásait, kedélyét, modorát, észjárását meg lehessen ismerni, úgy amint a valóságban vannak, túlzások nélkül.
– Meglesz, de tudnom kell, hogy a leendő király mit olvasott már eddig.
– Eddig csak az Arany »Toldi«-ját, s mondhatom, tetszett neki.
– A többivel is meg lesz elégedve.
– Ez tehát el van intézve – szólt Ivánka és visszaeresztett a tarokkhoz.
Másnap reggel mindjárt eszembe jutott. Adjatok kérlek egy plajbászt, hadd csináljam meg a lajstromot! De mintha gúzsba kötötték volna a memóriámat, sehogy sem tud mozdulni, csak morzsolgatom, szorítom a ceruzát, de nem jut eszembe alkalmas könyv.
Nosza, átszaladok az elbeszélő írókra, hátha így inkább boldogulnék. A termőfákról eszembe jutnak a gyümölcseik. Mégpedig kezdem a tiszteletreméltó nagyapókon.
Ott fénylik a Kemény Zsigmond alakja. Nagy, de nehézkes is. Azonfelül filozofál. S mit keresne a filozófia a magas régiókban!
Itt van Jósika. Azaz csak volt! Ah! Milyen avas szag! Hagyjuk el az öreget. Itt volna Eötvös József, de a »Falu jegyzője« már tempi passati.
Mint egy középkori király, úgy lép ki Jókai, egy egész tábor van mögötte. Beláthatatlan bandérium a regényeiből. Lássuk csak, mit lehetne elküldeni a főhercegnek? A kritika és a közönség az »Új földesur«-at tartja a legjobban és méltán, magyar zamat, magyar élet s Pegazusa sem szaladt át ezúttal legelni a »lehetetlenség« nevű buja rétre. Tán békó volt a lábán. Békó, de aranyból.
Fölírtam tehát az első helyre:
Jókai Mór: Az új földesúr.
Egy már van. Menjünk szaporán a többi után! Mézbe van mártva ennek az Abonyi Lajosnak is a tolla, s fogván a ceruzát beírtam másodikul:
Abonyi Antal: A mi nótáink.
Eközben eszembe jutott, hogy nem fogom-e Jókait rossz hírbe keverni az udvarnál, ha az »Új földesur«-at, a Bach-világ persziflázsát segítem fel Bécsbe?
Ejh, legyünk jószívűek, kegyelem Jókainak! Kitörültem az »Új földesur«-at s megint nem maradt csak egy könyvem, az »A mi nótáink«.
Hanem iszen majd mindjárt kerítek én ahhoz társakat. Gömbölyűen pöndörödnek Porzónk »Tárcalevelei«. Argusnak száz szeme volt. Ágainak százegy van a jellemzőt meglátni, de mit ér, ha könyve bármint csöpög is a magyar zamattól, nem felel meg ennek a célnak; tájképeket, városrészeket, külsőországi úti benyomásokat ír le; itt van Tóth Béla kötete, de ebből csak a törököket szeretné meg a trónörökös és Tóth Bélát. Szegény Balázs Sándor is hagyott valamit. Gyönyörű két beszédgyűjteményt; de miféle embereket ír le? Jámbor budai nyárspolgárokat, amilyeneket Bécsben is láthat őfensége. Epébe mártott pennájú Tolnaink pediglen oly cselszövő gazemberekkel népesíti meg könyveit, hogy, ha azokból ösmeri meg a magyarokat a trónörökös, talán el sem vállalja az országot…
Sipulisz tárcái elevenek, mulattatók, de ő karikatúrákat ad; Sebők az én kedvencem, gyönyörűen gügyögteti rajzaiban a gyermekeket – de a trónörökös nem pesztonkát keres. Hej, Vas Gereben! Persze hogy Vas Gereben volna jó, ha most élne, ha most írna. De ő a régi magyar viszonyokat festi. S minek nézegesse azt meg Károly Lajos, amit I. Ferencnek kellett volna meglátni?
Végre mintha valami nagy hal akad az ember horgára, élénken fölkiáltok:
– Hohó! A »Gyalogösvény« Baksaytól! Sorozzuk be hamar a »Gyalogösvény«-t! És beírtam a Gyalogösvényt.
De eközben eszembe jutott, hogy az Abonyi: »A mi nótáink«-ban csupa szemenszedett rablók szerepelnek, pedig a betyár-romatikával már úgyis túlságosan szaturáltuk a világot. Kitörültem hát »A mi nótáink«-at is; megint ott voltam az elején, megint csak egy könyvem maradt.
Meg vagyok-e átkozva, vagy mi ez? Sohase bírok továbbjutni egy könyvnél.
Csak nem kell mindjárt elcsüggedni, biztattam magamat. Türelem, türelem, menjünk tovább! A Vadnai Károly legújabb könyvét is elküldhetnők, ha nem volna tele forradalmi reminiszcenciákkal. Csillogó-pattogó szikrákat szór a Bródy Sándor tüzes vénája, de ő a lélektani problémákra vetette magát; az ő emberei nem isznak, nem esznek, nem kártyáznak, adót nem fizetnek, hanem végtelenül érdekesen tépelődnek. (Pedig az adófizetés gondjai Magyarországon legalábbis foglalkoztatják annyira az elméket, mint a szerelem.)
Nem megy a lajstromcsinálás sehogy sem.
…Eszem lázasan nyargal végig szerzőkön és könyveiken. Bársony István szépen írja le a természetet, a madarakat, a fákat, de én istenem, a fákban (még ha hazaárulónak tart is a baloldal) szembetűnő hasonlatosság van, teszem azt az osztrák cserfa és a magyar cserfa között; Kazár Emil okos, magyar író, de az emberek belső világát rajzolja. Elléptetgetem magam előtt a saját rajkóimat is. Szeretném őket szépítgetni, de az udvarhoz ők se valók. Egyszerű kalamárisból születtek, egyszerű sorsra. Csak menjetek ki a magatok lábán gyerekek, a kicsiny falusi házakba, már amelyitek ti. itt nem reked a könyvárusok kosztosai: a künnlakók, az antikváriusok – és a bennlakók, az egerek számára.
Már-már kétségbe kezdtem esni. S először villant meg a szívemben az a vágy, hogy bárcsak készen lenne már a Gyulai Pál »Romhányi«-ja! hátha ezt el lehetne küldeni. (Bocsássatok meg barátaim, de ilyen állapotban fűhöz-fához kapkod az ember.)
Végre is, be kell vallanom, nem bírtam összehozni többet öt könyvnél (abból is három a Jókaié, egy a Baksayé, az ötödiket képzelje mindenki a magáénak). Ivánka Imre rám förmedt:
– Hát a többi öt hol van?
– A többi öt még nincs megírva.
– Az lehetetlen! Hát olyan szegény az irodalom?
– Nem szegény az, hanem az olvasó személyiség olyan, hogy nem minden alkalmas neki.
– De tíz könyvet mégis csak összeszedhettél volna egy főhercegnek is?
– Az éppen annyira nehéz, mintha valaki tíz főherceget akarna összeszedni egy könyvnek.
– De mi ennek az oka?
– Egyszerűen az – nyugtatám meg a kegyelmes urat, akit teljesen elszomorított ez az irodalmi állapot –, hogy a mi íróink inkább a fiatalságnak dolgoznak.
A véletlen úgy akarta, hogy nem sok idő múlva ez eset után, megszólít a képviselőház folyosóján Szögyény-Marich László, a király melletti miniszter, hogy a lányainak válogassak össze egy csomó magyar olvasmányt.
– A leányaim – mondá – Bécsben lakván, azt szeretném, hogy legalább lelkük ne nélkülözze ott sem a magyar levegőt, hadd táruljon eléjük a magyar leányok életvilága a könyvekből. Mit éreznek, hogy játszanak, mi dobogtatja meg kis szíveiket. Egy szóval jó magyar könyveket kérek.
Megígértem, hogy összeállítom ezt a lajstromot is, de éppen úgy jártam vele, mint az előbbivel. Kerestem, de alig találtam valamit.
A miniszter, ha jól emlékszem, szintén azt mondá:
– Hát ilyen szegény az irodalom?
Én pedig megnyugtattam a minisztert:
– Azért van az, kegyelmes uram, hogy a mi íróink inkább az idősek számára dolgoznak.
Akár hiszitek, akár nem, nyomasztólag hatott reám ez a két esetem, mert lehetetlen le nem vonni belőle a konzekvenciákat magamra nézve is: hogy kinek írok én, ha se a fiatalságnak, se az öreg uraknak nem jók a könyveim, ha még arra sem valók, hogy a magyar életet meg lehessen belőlük látni?
De én már nem tanulok meg másképp – ti is, tisztelt írótársaim, akik már benne vagytok a különböző vágányokban, azt hiszem, körülbelül ilyenek maradtok (maradjatok is, nem kívánom én senkitől, hogy az én kedvemért változzék meg), hanem az utánunk jövő tehetségek, ha szemük ügyébe esik ez a gyakorlati életből vett esetem, melyet olyan lelkiismeretesen szúrok a könyv elé, mintha valami cölöpöt vernék le a falu szélén, amin rajta van az útmutatótábla is, álljanak meg itten.
Különösen pedig azok a vándorok, kik a külföldi irodalomra utaznak, hogy azon meghizlalva a lelküket, annak a mintájára írjanak sikerült és nem sikerült másolatokat.
Ezeket szeretném, hogy e cölöpnél álljanak meg és ne is mozduljanak odább.

 

 

Ziarele Arcanum
Ziarele Arcanum

Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi

Arcanum logo

Arcanum se ocupă cu digitalizarea în masă, cu arhivarea și cu publicarea materialelor tipărite.

Despre noi Contact Apariții în presă

Languages







Ziarele Arcanum

Ziarele Arcanum
Vezi ce au spus ziarele din ultimii 250 de ani despre acest subiect!

Arată-mi